„Most is bánom, hogy nem lettem sebész”

Lovas Zoltán közkedvelt és rendkívül népszerű aradi színművész volt a meghívottja szerdán az Arad Megyei A. D. Xenopol Könyvtár Aradi személyiségek címen futó programsorozatának, melynek célja bemutatni a publikumnak egy-egy neves közéleti, az élet különféle területein tevékenykedő személyiséget. Nagy kár, hogy a sajtóban való beharangozás ellenére egy szervezett iskolai csoporton kívül csak néhány személy tartotta fontosnak önszántából megjelenni a rendezvényen, hiszen Zoli – így szólítják a legtöbben – a tőle megszokott közvetlenségével, őszinteségével, szimpatikus stílusával egyből magával ragadta a közönséget. A Concordia Teremben megtartott kötetlen beszélgetésen a könyvtár vezetője, Florin Didilescu igazgató és Lucia Bibarţ könyvtáros, sajtóreferens konferálta fel a művészt, majd arra ösztönözték a teremben ülő, javarészt diákokból álló publikumot, hogy tegyenek fel kérdéseket a vendégnek. A beszélgetés előtt néhány percre mi is feltartóztattuk a színpadi előadásokon kívül tévéműsorokban és különféle rendezvények műsorvezetőjeként, sőt tanárként is egyaránt otthonosan mozgó művészt, aki bevallotta, nem kis izgalommal fogadta el a meghívást, mert nem igazán szeret önmagáról beszélni. S, hogy milyen Lovas Zoltán, az ember? Komplikált és nyitott, mondta, másrészt aggódva figyeli az idő múlását, és nem palástolja, hogy tart az öregségtől. Szakmai szempontból elégedettnek érzi magát – 22 éve van a pályán, a most kezdődött színházi évadban érkezett a 85. bemutatójához –, bár ha újrakezdhetné, nem a színházat választaná. Ez persze nem azt jelenti, hogy belefáradt, hanem, hogy, ha fiatalabb lenne, mást is kipróbálna a színjátszáson kívül. Ezt egyébként a közönség előtt is elmondta, sokak meglepődésére, hiszen talán kevesen tudják róla, hogy valójában orvos, méghozzá sebész szeretett volna lenni. Tulajdonképpen most is „boncolgat”. Karaktereket, emberi sorsokat, élethelyzeteket, érzelmeket feszeget, szed szét és rak össze, ez pedig óriási energiafelhasználást feltételez.

S, hogy milyennek látja most az aradi kulturális életet? Talán túl kényelmesek lettünk – mondta. Egyre kevesebben kívánnak a kultúrára áldozni. Túl fásultak vagyunk, feleslegesen halmozunk fel dolgokat, és nem tudunk igazán örülni egymásnak, nem tudjuk, nincs időnk és türelmünk meghallgatni a másikat.