Okcitán dallamok

Apa és fia, Miqueu (franciául Michel) és Baltazar, az európai hírű oxitán–francia muzsikusok közösen lépnek fel Duo Montanaro néven jó ideje Európában és másutt is a világon. Ezúttal, a Kamaraszínház meghívottjaiként, Aradon, másodszor: először 2014 tavaszán jártak a Maros-parti városban, emlékezetes koncerten.

Oxitán?

A címben okcitán szerepel, kontrázik rögtön a figyelmes olvasó. A magyar sajtóban így is, úgy is szerepelnek, nem tudom, melyik a helyes (franciául occitane-nak írják), mások okszitánként emlegetik (ez a francia kiejtés szerinti változat). De a lényeg az: apa és fia felvállalja (maradjunk ennél a megnevezésnél) okcitán származását, és tőlük telhetően mindent megtesznek zenéjük, kultúrájuk megismertetéséért.

Az egykori francia Provance tartomány (a Spanyolországgal határos Délnyugat-Franciaország) okcitán (a katalánnal rokon) nyelve valamikor, a középkorban a trubadúrköltészet és balladák nyelve volt, állítják a források. Ma az identitásukat, három főbb és hét kisebb nyelvjárásra szakadt – a franciától különböző – nyelvüket, kultúrájukat megőrizni kívánó okcitánok ilyen „nagykövetekkel” állnak Európa elé, mint például a Montanaro Duo. Azt hiszem: sikerrel.

Előadás után a fiú-Montanarótól kérdezem, franciául: mondaná meg, hogy is hívják a hangszert, amelyen játszott? (Szerintem amolyan, a hegedűnél nagyobb, s annál kicsikét eltérőbb formájú hegedű–gitár keverék, amelyet vonóval, de pengetéssel is remekül kezelt, apja kíséretében, illetve szólistaként.) Az apa, Miqueu hangszereit – az öt-hat, különböző méretű, formájú furulyát (az egyik, mondja a magyarul ugyancsak jól beszélő apa, egy némileg átalakított bolgár népi hangszer), a dobot a közönséggel együtt, biztonsággal felismerem az előadás során.

Baltazar válasza: bariton. (Ami lehet közepes fekvésű férfihang, fúvós hangszer, de ilyen különleges?) Aztán, pár mondat után felismerve, hogy ő sokkal jobban beszél magyarul, mint kérdezője franciául, anyanyelvén (édesanyja magyar!) folyik tovább a beszélgetés. Az identitásukhoz, nyelvükhöz, kultúrájukhoz ragaszkodó, de iskolákkal, anyanyelvi oktatással nem rendelkező okcitánokról, például. 

A Montanaro Duo jó egyórás előadása különleges élmény. A szokatlan, számunkra ismeretlen, talán olykor furcsa zene (talán abszurdnak hangzik első hallásra) az általunk jól, de legalábbis sokkal jobban ismert magyar és román népzenére emlékeztet, ha nem is dallamvilágában, de hangulatában feltétlenül: azonnal felismerni véljük a magyar kesergővel, a fájdalmas román dojnával, de a vidámabb táncmelódiákkal való hasonlatosságot is. Ami külön élmény: a két nagyszerű zenész játéka. Az apáé, aki sokféle furulyán játszik (akár dobon is kísérve magát), s a fiúét, aki (számunkra egzotikus hangszerén) mintegy párbeszédet folytat apjával, s improvizációnak tűnő, legalábbis látszólag az eredeti zene határain jóval túlmutató megoldásaival bűvöli el a nézőt. Jó volt, élmény volt hallgatni őket.