Tamási Vitéz lélekje a Nemzeti Színház előadásában

Nem, vagy csak részben értek egyet azokkal, akik szerint az irodalmi alkotásnak – prózának, versnek, színpadi műnek stb. – nincs kora. Szerintem van: a minőségi – az évtizedek, századok értékítéleteit kiálló –  irodalom (lényegtelen, milyen műfajban) elsősorban a kortársakhoz szól, nekik akar valamit mondani, közvetíteni, szuggerálni, sugallni. A jobbak (legjobbak) azonban az „örökkévalóságnak”, (vagy ne túlozzunk: jónéhány következő nemzedéknek) is szólnak, örök emberi tulajdonságokat, magatartásokat, értékeket, gyarlóságokat állítanak az olvasó, néző elé – egy későbbi korban „megfelelő tálalásban”, vagy egy az egyben, ahogyan megíródtak?

Nehéz kérdés.

Tamási Áron (1897–1966) a miénk, erdélyi (közelebbről székelyföldi) magyaroké, akinek utolsó kívánsága az volt, hogy – miután Magyarországra áttelepült – szülőfalujában, a székelyföldi Farkaslakán temessék el földi maradványait. (Évtizedek óta a szülőfaluja bejárata közelében, az országút mentén felállított, Szervátiusz Jenő és fia, Tibor alkotta remek, kőbe faragott emlékműve jelzi a kiváló író emlékét.)

Tamási Vitéz lélek c. színművének (amely, tisztesség ne essék szólván, nem tartozik a szerző legjobb színpadi alkotásai közé) Vidnyánszky Attila, a Budapesti Nemzeti Színház (viszonylag új) igazgatójának rendezésében számos kérdést vet fel. A legfőbb: lehet-e ma, jó hetven évvel a darab keletkezése után (a színmű a második világháború küszöbén, 1940-ben íródott, a Budapesti Nemzeti Színházban tavaly ősszel bemutatott, de előtte már számos más, köztük a sepsiszetgyörgyi színházban is játszott, egy korábbi, remekbeszabott Tamási-novellából ihletődött darabot 1941-ben mutatta be a Budapesti, majd a Kolozsvári Nemzeti Színház), „egy az egyben” színpadra állítani? A mostani, Aradon látott előadás ezt a változatot látszik előtérbe helyezni. Vagy (kérdés): „haladni kell-e a korral”, s a mai időkhöz „igazítani”, korszerűsíteni kell-e az előadást?  

Ítélet kimondása nélkül (legyen ez a nálunk hozzáértőbb színházi szakemberek dolga) megállapíthatjuk: a Vitéz lélek hagyományőrző előadás. A szereplők, viseletükkel, beszédmodorukkal akár háromnegyed, vagy egész évszázados időkből léphettek volna elő. Jószerével csak a cselekmény színhelyét, a havasi kunyhót, majd házat körülvevő erdő fáit érdekesen megoldó díszlet (az ukrán származású, Magyarország több színházában tervező Olekszandr Bilozub munkája) jelzi, hogy itt a XXI. századról van szó. Ezen túlmenőleg egy mondhatni hagyományos (kiaknázható drámai lehetőségekkel ugyan elméletileg rendelkező, de azokat az előadásban igazából ki nem használó) darab színpadra állítását láthattuk. A hagyományos ízlésű (mondjuk így: idősebb korosztályú?, rendszeresen színházba járó) közönség  nagy elismeréssel nyilatkozott Aradon mind a darabról, a rendezésről, mind a színészi játékról, és nem csoda: a Budapesti Nemzeti Színház kiváló színészi gárdával rendelkezik, amely egy esetleg gyengébb darabot is átsegíthet a buktatókon. És nem mindennapi lehetőség aradi színpadon látni egy (ezúttal is kitűnő) Revicky Gábort, a Nemzetiben vendégként fellépő (ezúttal talán kevésbé karizmatikus) Mécs Károlyt, a férfi főszerepet játszó („szamaras”) Trill Zsoltot (akit egyelőre kevésbé ismer a határon túli közönség), a nagyon szép Martinovics Dorinát (Boróka) vagy Trokán Nórát (Rozáli), a szintén vendégként szereplő, egykori nevezetes filmszerepeiből is ismert Nagy Annát (Sári), Horváth Lajos Ottót (Lázár) stb.

Hálásak lehetünk, hogy a Nemzeti – a határon túli turnéi során Nagyvárad, Szatmárnémeti, Székelykeresztúr, Beregszász, Munkács, Ungvár, Révkomárom után – hosszabb szünet után hozzánk is újból eljutott. Ami azt jelzi: a 13 vértanú városa nem esett kívül a nemzet érdeklődésén.