„Titkos tanácskozáson” az írótársadalom

Második éve gyűlnek össze Aradon a Discuţia secretă (Titkos megbeszélés, tanácskozás) elnevezésű találkozón a romániai írók, de az első rendezvényhez hasonlóan, idén is vannak külföldi vendégei is a Maros-parti városnak ezen a csöppet sem titkos összejövetelen. Íróemberekről lévén szó, a szervezők bizonyára úgy találták, hogy az elnevezés, sejtelmességével, nagyobb vonzerőt gyakorol majd a közönségre. Hisz a találkozó a nagyközönség előtt zajlik, kevesebb előadással, több felolvasással és könyvbemutatóval a város különböző helyein – a megnyitó a városháza dísztermében zajlott, a színházban, irodalmi kávéházakban folytatódott –, és célja mindenekelőtt, hogy az aradiak vagy az alkalomra idelátogatók megismerjék a hazai román irodalom mostani alkotóit, műveit, irányvonalait.

Miközben tegnapelőtt délután a nagyszínház Stúdió termében a mai román irodalom egyik legnevesebb alkotóját, a külföldön is jól ismert és elismert Mircea Cărtărescu egyszerű, szóvirágoktól mentes, nagyon őszintének tűnő vallomását hallgattam indulásáról (ami nem tegnap volt), költészetéről (hét eddigi verseskötetéről, amelyek közül hat most egyetlen könyvben jelent meg, a hetedik külön – elmondta, egyebek közt, hogy szakított a költészettel, több verset nem ír), önkéntelenül körülnéztem a teremben: negyvenen, de legfeljebb félszázan lehettünk. És eszembe jutott az a pillanat, általános iskolás koromból, amikor először láttam élő írókat, költőket, köztük Asztalos Istvánt, Fodor Sándort, Veress Zoltánt egy kisváros zsúfolásig megtelt könyvtártermében, és oda voltam az örömtől, boldogságtól, hogy láthattam, hallgathattam őket…

Tempora mutantur.

Hogy-hogy nincs egy ekkora városban, mint Arad, egy ilyen igazi nagy alkotó és több más, ugyancsak neves, több kötetes költő- és írótársa (Vasile Dan, Gheorghe Mocuţa, Florin Iaru, Ioan Matiuţ) felolvasásán, mondjuk, másfélszáz ember, köztük több középiskolás és főiskolás? (Aradnak két egyeteme van!) Hogy lehet az, hogy mai és főleg leendő irodalomtanárok (ha ültek ilyenek a nézőtéren, tisztelet nekik) nem verik le egymást egy teljesen ingyenes, és minden kétséget kizárólag színvonalas rendezvényen?

A kérdés költői, de a lehetséges válasz, minden ellenkező véleménnyel szemben (bár ne nekem, hanem ezeknek lenne igazuk!) számomra azt sugallja, hogy valami baj van az irodalom befogadásával. Jó, tisztában vagyok vele, hogy e megállapítással nem fedeztem fel a spanyolviaszkot. Rossz érzés azonban, hogy lépten-nyomon újra szembesülni kell az evidensnek tűnő valósággal.