Tizenöten Lippán

Voltak idők, amikor a Maros-parti Lippa – erődítménye, stratégiai fontossága révén – jelentősebb települése volt Arad környékének a mostani megyeközpontnál. Ma, ha a várost régebben ismerő látogató arra vetődik – magam úgy három-négy éve nem jutottam el legutóbb oda –, első pillantásra lehangoló állapotok közé csöppen. A főtér, amely tulajdonképpen a városháza és a török bazár környékén kiszélesedő főutca, már nincs ugyan feltúrva a közműhálózat vezetékeinek (néhány éve magyarországi közreműködéssel megejtett) tisztítása, illetve szükségessé vált cseréje miatt, de háború utáni siralmas állapotokat mutat, ugyanúgy, mint a város sok más utcája.

Ha azt akarná dokumentálni valaki, hogyan kell valamit elkezdeni, aztán félbe-szerbe hagyni, Lippán kitűnő bemutató terepet talál rá. S talán eszébe jut a latin mondás, miután a Városháza lépcsőházában a két helyi témájú (egykori ábrázolások alapján egy helyi származású művész által megfestett), a lippai és solymosi várról készült képet is megnézte, hogy „így múlik el a világ dicsősége”.

A fejbe fészkelődött gondolat aztán a Caritas által fenntartott, a lippai rászorultakat sokféle, áldásos módon segítő Hildegardis Házban szerda késő délutánra betervezett könyvbemutató közben sem hagyja nyugton. A kellemes légkörű, szépen berendezett (és meleg) szobában az asztal körül és a fal mellett elhelyezett székeken 15 ember figyeli a lippai születésű (apja után francia származású) Degré Alajosról, az 1848-as magyar forradalom számon tartott személyiségéről elnevezett Olvasókörben Czernák Ferenc elnök megnyitóját, a bevezető szavak után J. Péterszabó Ilona ’56 után ’57-en a temesvári perben c. könyvnek a szerző által röviden bemutatott keletkezését és tartalmát, majd a 2005-ben készült Képzelt forradalom c., a témába vágó videó vetítését („Né, Ervin atya, hát persze, hogy ismertem”, mondják többen), az utána kibontakozó beszélgetést.

Akik eljöttek (kettő – a könyv szerzője, illetve a Hildegardis Ház vezetője kivételével 60, sőt 65, 70 fölöttiek), azok valamivel, egy-két plusz információval, az összefüggések világosabb megértésével feltétlenül gazdagabbak lettek, bár koruknál fogva természetesen tudtak már egyet s mást 1956-ról. Ráadásul egy ilyen összejövetelen az érdeklődő lippai és környékbeli magyarok (Solymoson élő házaspárt is láttunk) egymással is találkozhattak és szót válthattak.

A kívülálló azonban nem tudja elhessegetni a nyomasztó gondolatot: vajon hogy mutat majd tíz, húsz vagy huszonöt év múlva egy ilyen összejövetel? Lesz-e? Akad-e olyan, aki Czernák Ferenc példájára összefogja az immár maroknyi, egyre idősödő, fogyó magyar, kultúraszerető, magyar kultúra iránt érdeklődő, ma még pár tucatnyi embert számláló közösséget, akárcsak havi egy rendezvény erejéig?