Inkább vitorlázva repültek a pteroszauruszok

Az ősi repülő hüllők, a pteroszauruszok lassú, kontrollált módon történő repüléshez adaptálódtak a lágy trópusi szellőkön – állítja egy kutatócsoport.

Konklúzióikat a szárnyak első, részletes, aerodinamikai tanulmányából vonták le, ami azt sugallja, hogy az állatok nem a viharos szeleken történő, gyors és erőteljes repüléshez fejlődtek ki. A Proceedings of the Royal Society folyóiratban megjelent vizsgálat arra is magyarázatot adhat, hogyan tudtak a valaha ismert legnagyobb, repülő állatokká válni.

A lassú landolással a pteroszauruszok elkerülhették a sebesüléseket, és sokkal nagyobb testméretet érhettek el, mint napjaink modern madarai. Azonban a nagy méret kompromisszuma a viharos szelekkel szembeni sérülékenység volt. A pterodactylusként is ismert állatok ugyanakkor éltek, mint a dinoszauruszok. Egyes fajokról úgy hiszik, szárnyfesztávjuk elérte a 10 métert. Bár rengeteg információ van az állatok csontjairól, senki sem tudja pontosan, hogyan is repültek.

Egy 62 éves, korábbi mérnök, aki jelenleg doktori értekezésén dolgozik, azt állítja, az állatok a trópusi szellőkön siklottak, a hegyoldalak és partvonalak mellett szárnyaltak, illetve a felszálló meleg légáramlatokon lebegtek. Colin Palmer egyszerű ötlettel állt elő, ami a legtöbb paleontológusnak eszébe sem jutott: pteroszaurusz-szárnyak modelljeit készítette el, majd szélcsatornába helyezte őket.

„Inkább mérnökként, mint paleontológusként jutott eszembe – mondja. – A paleontológusok lenyűgöző munkát végeztek ezen állatok anatómiájának megismerésében, és ez rengeteg adatot adott, amelyekre építhettem. Ám mérnökként és kísérletezőként első reakcióm az volt, hogy modellezni szeretnék, és kideríteni, hogyan is zajlott a repülés.” A doktori vizsgálat eredménye olyan lenyűgöző volt, hogy a Királyi Társaság egyik neves tudományos magazinja le is közölte.

A pteroszaurusz szárnyának első széle csont. Palmer a szélcsatornás vizsgálatokban kiderítette, hogy ez légellenállást okoz, mely aerodinamikailag kevésbé hatékonnyá teszi, mint a madarak szárnya, ahol a tollak simább belépő élet alkotnak. Palmer arra a következtetésre jutott, hogy a pteroszauruszok lassú, szabályozott módon repültek, különösen akkor, amikor landoláshoz készülődtek. Ez nagyon fontos lehetett számukra, mivel a pteroszauruszoknak nagyon vékony csontjai voltak, amelyek Palmer szerint landolásnál eltörhettek.

Eddig úgy gondolták, az állatok szárnyuk görbületének módosításával szabályozták repülésüket. Ez lehetővé tette, hogy felemelkedjenek, és így alacsonyabb sebességgel, kontrollálva repüljenek. A szélcsatorna eredmények azt mutatják, hogy a pteroszaurusz szárnyak puha landolást voltak képesek szolgáltatni, amire nagy, törékeny testüknek szüksége volt. Palmer szerint ez az első alkalom, hogy ilyen kísérletet végeztek.

„A korábbi adatok az aerodinamikai irodalomból származnak, és a lehető legjobb módon adaptálták őket, hogy kikövetkeztessék a pteroszaurusz repülési teljesítményét. Ez az első alkalom, hogy pteroszaurusz-szárnyak modelljeitől származó adatok állnak rendelkezésre.”

Egyes paleontológusok azt sugallták, hogy a pteroszauruszok talán úgy repültek, mint napjaink albatroszai, amelyek nagyon gyorsan és hatékonyan szárnyalnak az erős szeleken. Az albatroszok az úgynevezett dinamikus vitorlázórepülés technikáját alkalmazzák, melynek során a Déli-óceán erős és gradiens szeleit használják ki. Ehhez azonban nagyon gyorsan és hatékonyan kell repülni, a pteroszauruszok a szélcsatornás vizsgálat adatai szerint egyikre sem voltak képesek. Ehelyett azt mutatják, sokkal jobban adaptálódtak a trópusok lágy szellőihez, a tengerről a szárazföldre tartva az emelkedő légáramlatokat, valamint a trópusi területeken a termikeket – termikus feláramlás – használták ki. Napjaink legközelebbi analógiái erre a fregattmadarak.

Palmer szerint, mivel a pteroszauruszok csontjai vékony falúak voltak, így igencsak hajlamosak a becsapódási károsodásra, az alacsony sebességű landolási képesség fontos lehetett a sérülés elkerüléséhez, így elősegíthette, hogy a pteroszauruszok sokkal nagyobb testméretre tegyenek szert, mint napjaink madarai. „E kompromisszum rendkívül védtelenné tette őket az erős szelekkel és turbulenciával szemben, mind a repülés során, mind a felszínen, ahogyan azt a modern siklóernyősök is megtapasztalják.”

(hirado.hu/BBC)