„A beteg megérzi, ha az orvos szeretettel közeledik hozzá” (1.)

– Aradon még sokan ismerik nevedet, annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt átköltöztetek Magyarországra. A fiatalok kedvéért, kérlek, mutatkozz be röviden!

– A második világháború kitörésének hajnalán születtem Aradon anyai nagyszüleim Mosóczy-telepi házában. Édesanyám mesélte, hogy születésemkor dél felé ért el hozzájuk a hír a háborúról. Nagyapám, aki végigharcolta az első világháborút, csak annyit tett hozzá a hírhez: Eljött egy új világégés.

– Mivel foglalkoztak szüleid?

– Édesanyám a polgári elvégzése után megtanulta egy varrodában a fehérnemű- és ingkészítést. Édesapám szakmája villanyszerelés és motortekercselés. Mellette futballozott az AMTE csapatában. A foci akkor is menő lehetett, ugyanis egy házat hozott össze belőle. Szülei nem engedték beköltözni, mert akaratuk ellenére egy „kódus” lányt vett feleségül. Öt hónapos lehettem, amikor szüleim Nagybányára költöztek.

– Ott jártál óvodába?

– Igen. A házunk szemben állt a Zazar túlpartján levő épülettel. Sokáig megőriztem a pléhből készült, zománcozott uzsonnatáskát, amit színes pillangók díszítettek. Már az első elemibe készültem, amikor egy augusztusi napon édesanyámmal, aki az evangélikus egyház karitatív csoportjában dolgozott, a nagybányai állomásra mentünk teát, kekszet, cigarettát osztani a beérkező sebesülteket szállító vonatokhoz. Nem tudom elfelejteni azoknak a féllábú, mankóra támaszkodó szerencsétleneknek a látványát, meg a kosárban a napra kitett sebesültek gangrénás sebeinek a szagát.

– Következett az elemi iskola.

– Kétszer jártam első osztályba, mert szüleimmel visszaköltöztünk Aradra, és a magyarországi első elemit nem ismerték el Romániában. Az első hét iskolai év tanítói és tanárai olyan emberek voltak, akik nemcsak tudást adtak át, hanem viselkedési normákat is megosztottak diákjaikkal. Sajnos, már csak néhányuk nevére emlékszem: Kutyik Ilona, Economu Hortensia, Kovách Géza, Deliu Petroiu. Az utóbbi nagyszüleim kertszomszédja volt, sokat jártam át hozzá, és játszva megtanultam tőle a román nyelvet. A magyar nyelv és irodalom szeretetét egy mozgássérült magyartanár ültette belém; az egyik lábán vastag talpú bakancsot viselt. Később többükkel a gimnáziumban is találkoztam.

„Ficzay Dénes halála ma is felkavar”

– Mesélnél kicsit a gimnáziumról is?

– A líceumot tilos volt gimnáziumnak nevezni. Ez az elnevezés kapitalista csökevénynek számított. A Magyar Vegyes Líceumban (MVL) kezdtem a középiskolát, majd az ismét átnevezett 3-as Számú Líceumban fejeztem be, 1956-ban. Akkor már aktívan atletizáltam; benne voltam az országos válogatottban. Az 1955-ös tanév első felében egy napon behívott az irodájába Schőn Miklós igazgatónk. „Egy kérdést akarok feltenni. Honnan van magának annyi pénze, hogy 2-3 naponta bécsi szeletet vacsorázik a Vadászkürt étteremben, és hozzá egy krigli valamiféle italt iszik?” Miután elmagyaráztam neki, hogy havonta kapok az atlétikai szövetségtől 300 lej értékű jegyet, amelynek ellenértékét edzések után el kell fogyasztanom egy állami vendéglőben, az ital pedig egy krigli málnaszörp, megigazította a szemüvegét, és már enyhébb hangnemben csak annyit mondott: „Ki az a hülye, aki egy diszkosz dobigálásáért képes ennyi pénzt adni?! Na, menjen vissza az osztályba!”

– Hogy került az igazgató fülébe éttermi kosztolásod?

– Évek múltán az aradi kórház belgyógyászati osztályán oldódott meg a rejtély. Interdiszciplináris konzultációra hívtak az egyik beteghez.  Döbbenten ismertem fel ott egykori kémiatanáromat, Urbán Józsefet. Beszélgetés közben elárulta, hogy alkoholizáló periódusában gyakran látott engem a vendéglőben, és tőle kapta a diri az információt. Megjegyzem, hogy akkor már rég nem nyúlt az alkoholhoz. Később többször találkoztunk, és kellemes, nosztalgiázó beszélgetéseket folytattunk.

– Kik voltak azok a pedagógusok, akikre különös tisztelettel emlékezel?

– A 3-as Számú Líceumot mi egymás közt röviden KG-nek (Katolikus Gimnázium) neveztük. Több tanár tanított ott, akik valóban nyomot hagytak az életemben. Az egyik Fábián György „tanár bácsi” volt (nem tudtunk megbarátkozni a „tanár elvtárs” megszólítással), aki olyan szinten tanította a fizikát, hogy a marosvásárhelyi felvételi vizsgámon a feleletem után megkérdezték, honnan jöttem. Amikor elmondtam, hogy Aradról, az egyik professzor a vizsgabizottságból megjegyezte, hogy biztosan Fábián tanította nekem a fizikát. Másik kiemelkedő pedagógusom Ficzay Dénes volt, aki az előző években belém oltott magyar nyelv és irodalom iránti rajongásomat tovább csiszolgatta. Vele egészen közeli barátságba kerültem. A legnagyobb kitüntetésnek vettem részéről azt, amikor arra kért, hogy most már tegeződjünk, mert úgy könnyebb a társalgás. Korai halála hónapos álmatlanságot okozott nekem, és még ma is kísért a nagybetűs MIÉRT. A felsorolásból nem maradhat ki Kovách Géza sem, aki úgy tanította a történelmet, hogy szinte benne éltél az eseményekben.

– Úgy tudom, hogy halála előtt páciensed volt Ficzay Dénes. Mondanál erről valamit?

– Dénes atípusos hasi fájdalmakkal jelentkezett egy konzultációra. Az anamnézis és a laborvizsgálatok után úgy döntöttem, hogy bent tartom a kórházban további megfigyelésre, mivel fennáll a vakbélgyulladás gyanúja. Az esti kontraviziten a főorvos véleménye is az volt, hogy ha másnap reggelig megmaradnak ezek a panaszok, akkor meg kell műteni. Nem tudom, a belgyógyász kolléga mikor jött be a képbe, de tény, hogy másnap reggel az üres ágy várt rám. Innen elvesztettem a fonalat. Talán 5 nap múlva a városi korházból hívtak, hogy beutaltak egy beteget, aki nagyon rossz általános állapotban van, és velem akar beszélni. Megdöbbenve ismertem fel Dénest, akinél már egy elhanyagolt hashártyagyulladás minden tünete jelen volt. Átvitettem a megyei kórházba. Mivel a vérnyomása 80 felé közeledett, az intenzív terápiás osztályon felkészítették az azonnali műtétre. A műtét során a hasüregben nagy mennyiségű báriumpasztát találtunk, ami a perforált vakbélen keresztül folyt ki a hasüregbe. Innen tudtam, hogy már nincs visszaút. Éjjel beállt a pluriorganikus elégtelenség. Én még a mai napig nem tudom megmagyarázni, miért kellett báriumpasztát itatni a beteggel, mikor az egy vakbélgyanús esetnél abszolúte ellenjavallt. Nem tudom, hogy a kolléga, aki biztosan értesült a kivizsgálása eredményeiről, hogyan tudott elszámolni a lelkiismeretével. Nekem még a mai napig is a lelkiismeretem bugyraiban mozog, és felkavar, ha rágondolok.

„Egyetemistaként is folytattam az atletizálást”

– Mi történt veled az érettségi után?

– A vizsga után az atlétika került életem első helyére. Ekkor jártam először külföldön: Novi Sad, Szófia, Krakkó, Budapest. Heteket töltöttem a bukaresti meg a predeali edzőtáborokban; a felvételi az orvosira nem jöhetett szóba.  Kacsingatásom az orvosi pálya felé anyai nagyapámnak köszönhető, aki egy lókórház parancsnoka volt a világháborúban. Elmagyarázta nekem, hogy sokkal szebb embereket gyógyítani, mint állatokat. Talán ez késztetett arra, hogy 1957 tavaszán elkezdjem a felkészülést a felvételi vizsgára. ’57 őszén lettem első éves a marosvásárhelyi orvosi egyetemen.

– Hogy érezted magad Marosvásárhelyen?

– A város akkor egy magyar oázis volt. Román szót csak elvétve lehetett hallani. Az ott élő román anyanyelvűek is tudtak magyarul. Az egyetemi évek csodálatosak voltak. Életre szóló barátságok jöttek létre. Már másodéves koromban a sebészet felé kacsingattam, mert ezt a szakot tartottam a legkonkrétabb ágnak az orvosi szakmában.

– Hogy alakult sportpályafutásod?

– Egyetemistaként is folytattam az atletizálást. 1958 ősze furcsa eseményt hozott életembe. Akkor azonnal abbahagytam a hivatásos sportolást.

– Áruld el, mi történt!

– Norvég–román atlétikai találkozó volt. A román csapatban hárman voltunk magyarok: dr. Demeter András (gerely), Kincses Előd (sprinter) és jómagam (diszkoszvetés). Amikor Bukarestben landoltunk a repülőtéren, egy civil ruhás manusz jött hozzám. Felszólított, hogy kövessem a repülőtér egyik helyiségébe. Ott egy kék egyenruhás ezredes fogadott. Azonnal a lényegre tért. Kijelentette, hogy ősztől a Dinamo sportegyesületben fogok atletizálni, és kapitányi rangot kapok. Egy pohár ásványvízzel is megkínált. Először nem tudtam szóhoz jutni.  Megmondta, hogy egyenes, azonnali választ vár. Az ajánlatot kereken elutasítottam. Az ezredes csak annyit jegyzett meg, hogy ezt egyszer még meg fogom bánni.

– Bejött a fenyegetés?

– A hatodév elvégzése, illetve az államvizsga után, amikor országos szinten zajlott az 1963-as évfolyamok helyválasztása, éjfél táján hívattak a bentlakás előterébe. Egy civil ruhás alak várt. Beinvitált egy gépkocsiba, és elvitt az egyetemre. Az M-katedra (katonai katedra) volt a célpont. Három civil ruhás és az egyetem hét elemit végzett káderese fogadott. Az idősebb civil elmondta: úgy gondolták, hogy engemet a hadügyminisztérium (MFA) kötelékébe soroznak be. Ha ezt nem fogadom el, akkor vissza kell fizetnem azt a 60 ezer lejt, amit ösztöndíjasként kaptam az államtól. Akkoriban édesapámnak kb. 600 lej volt a havi keresete. Nem volt választásom, elfogadtam az ajánlatot.

„Egységorvosként kezdtem katonakórházakban”

– Hol működtél katonaorvosként?

– Pályám első állomásai Nagyvárad, Lippa és Temesvár voltak. Mint egységorvos belekerültem a kissebészet sűrűjébe; kéz-ujjfertőzések, traumás ujjamputációk. A foghúzás napi szintű volt. Az éves elszámolások 800-900 fiola érzéstelenítőt mutattak. A közegészségügy periodikus téma volt. Itt láttam életemben először testtetűt és rühességet. Influenzajárványok idején kemény meggyőző munkát kellett kifejtenem a feletteseim felé az elkülönítés szükségességéről. Itt diagnosztizáltam pályafutásom alatt először spontán légmellet, és kaptam elismerést az eset megoldásáért.

– Milyen felejthetetlen emlékeid maradtak még meg ebből az időszakból?

– Volt néhány olyan esemény, amely kitörölhetetlenül megmaradt emlékezetemben. Feleségemet, Editet Lippa egy körzetébe kellett volna kinevezni, mert az előző orvos nyugdíjba vonult. A lippai városi főorvos nem adta a beleegyezését, Temesváron a tartományi főorvos sem egyezett bele. Egy hónapra rá egészségügyi biztosításra vezényeltek egy nemzetközi hadgyakorlatra. Egyik nap hívattak a tábornoki sátorba. Egy civil ruhás férfihez hívtak, aki egy esés nyomán nem tudta mozdítani a jobb karját. Megvizsgáltam. Jobbváll-ficamot diagnosztizáltam. Mondtam, hogy kórházba kell utalni, mert meg kell röntgenezni. Erről szó sem lehet – mondták. Vissza tudom tenni vagy sem? Azelőtt egyetlen vállficamot tettem helyre egy katonának. Mégis merészen igent mondtam. Beadtam egy szintetikus fájdalomcsillapítót. Aztán a szanitéc segítségével felfektettük az asztalra, hónaljába helyeztem a lábam. Visszaugrott a felkar a helyére. A páciens felült, és jobb kezével megsimította a haját. Akkor éreztem, a hátam közepén lecsorgó verejtéket. Egy kis asztalon megláttam egy üveg whiskyt meg egy csomag Kent cigarettát. Elszívtam egy cigarettát és meghúztam a whiskys üveget. Nem ízlett. Ma sem szeretem a whiskyt.

– Megtudtad, ki volt a páciens?

– Beszédbe elegyedve rájöttem, hogy nagyon magas rangú valakiről van szó. Amikor személyes problémáimról kezdtünk beszélgetni, megadott egy keresztnevet és egy telefonszámot. Mondta, hogy hívjam fel két hét múlva. Felírta egy fém fedeles noteszba adatainkat.

– Jelentkeztél nála a megadott időpontban?

– Egy csütörtöki napon délben felhívtam. A keresztnevén kerestem. Válaszolt, és azt mondta, hogy vasárnap reggel 10 órakor jelentkezzem a temesvári főorvosnál. Eleinte kételkedtem támogatóm szavaiban, de bejelentkeztünk feleségemmel a tartományi székhelyen. A főorvos leültetett, és kezembe adta feleségem kinevezési okmányát. Amikor megjelentem Lippán a papírral a főorvos előtt, olyan képet vágott, mint egy megvadult bika. Figyelmeztetett, hogy abban a körzetben nem fog kibírni egy hónapot sem a feleségem. Igaza volt; nem egy hónapot bírt ki, hanem 6 évet!