„A Felejtés Enciklopédiáját írjuk Jánossal együtt”

Októberben indult a Temesvári Közéleti Kávéház új sorozata, amelynek jeles meghívottja volt a több mint hat évtizede Temesváron élő és alkotó Szekernyés házaspár, Irén és János. Mindketten 85. születésnapjukat ünnepelték idén, a Mérleg havában és a Magyar Ház Farkas Laci termében megtartott évfordulós rendezvény jó alkalom volt arra, hogy a magyar közösség köszöntse, közösen ünnepelje a kiváló kollégákat és jó barátokat, akik sok évtizedes szolgálatukkal beírták nevüket Temesvár és a Bánság kultúrtörténetébe.

A Közéleti Kávéház rendezvény házigazdái dr. Bodó Barna egyetemi tanár és Tamás Péter tb. konzul, a Várbástya Egyesület elnöke voltak. A termet megtöltő egybegyűlteket és az ünnepelt Szekernyés házaspárt Bodó Barna köszöntötte: „Zavarban vagyok: meglett korú társunkat fel lehet köszönteni 85. életéve betöltésekor, de ez más. Miért más? Mert nem 85, hanem 85 plusz 85. Az pedig egészen más. Idősebb kor betöltésekor ösztönző gondolatokat szokás mondani kb. így: légy aktív, ne hajtsd túl magad, becsüld meg, amit most érsz el. Ez bicegős, ugyanis a mi 85-öseink gőzerővel dolgoznak. Mindketten új könyvvel lépnek nemsokára közönség elé, és terveik hosszú időre szólnak. 

Szóval mit is illene mondanom? Talán azt: örülhetünk, hogy Szekernyés Jánost és Irént ide, Temesvárra sodorta a sors. Mert sokkal, de sokkal szegényebbek lennénk, ha ők ketten nem itt élik le azt a 62 évet, vagyis teljes aktív életüket. Mondják, hogy minden sikeres férfi mellett, mögött keresd a nőt: kell a hátország, kell a biztonság, kell az érzelmi meg stratégiai támasz. Én ezen a mondáson most igazítok egyet. Minden siker mögött ott van egy társ. Még ha nem is áll a kirakatban. Ez esetben arról lehet és kell szólni, hogy a tartós eredményeket, amelyek a sikert jelentik, nem magányos harcos, nem egyedülálló ember éri el, hanem ha ott van a stabil, a szerető, a támogató közeg. 

Valljuk, hogy ma olyan világban élünk, amikor a férfinak könnyebben adnak babérlevelet, a hölgyektől mintha elvárnánk, hogy szolgálja a családot. Akkor most erről mit mondhatnék? Bólintsak rá, hogy így van jól? Miért tenném? A hölgy is lehet a család lokomotívja, példákat is sorolhatnék. Az persze ritkább, hogy egy családban két lokomotív legyen. Két lokomotív lüktessen, és mikor melyik rántja meg a társát. Vagyis lehetségesek a szerepcserék. Ezt ma egyre többen valljuk. Ami viszont bizonyos: Szekernyés Irén és Szekernyés János beírták nevüket a mi közösségi történelmünkbe.

Példa és mérték. Ez jut eszembe, ha róluk szólok. Még annyit, hogy addig mindenképpen őrizzétek meg munkabírásotokat, ameddig terveitek élnek. Mert mindannyiunkat a terveink éltetnek. Adjon nektek a Fennvaló sok évre szóló terveket!” – mondta Bodó Barna.

Szekernyés János és Irén szakmai pályafutását dióhéjban Tamás Péter mutatta be, majd arról faggatta a házaspárt, hogyan jutott el a kajántói (Kalotaszeg vidéke) születésű János és a csíkdelnei születésű Irén (született Kurkó) a távoli Temesvárra, a Bánság fővárosába. Helyszűke miatt most csak néhány fontosabb gondolatot emelnék ki az izgalmas beszélgetésből. 

„ Boldog vagyok, hogy ennyien eljöttek és örvendek, hogy ennek a magyar közösségnek a tagja lehetek – mondta Irén. – Messziről indultam én is, János is, de az az érzésem, hogy az Isten mindenkit oda vezérel, ahol feladata van.” „Két távoli tájegységről származunk, Kolozsváron, az egyetemen kerültünk össze – mondta János. – Magamról azt mondhatom, hogy nagyon mélyről indultam. (...) Apa nélkül nőttem fel, és magyarnak nevelt fel a román édesanyám. Az ő anyanyelve a román lenne, de otthon kimondottan csak magyarul beszéltünk. (...) Túlzás nélkül a legkiválóbb édesanya volt, özvegyasszonyként minden erőfeszítést megtett, hogy engem felneveljen és iskoláztasson. (...) Mi voltunk az az első generáció, akik a Babeș–Bolyai Egyetemre felvételiztünk. Nagyon jó évfolyam volt a miénk – 50 hely volt a magyar szakon, két csoport, mi ketten egy csoportba kerültünk és egy padban is ültünk.” „Amikor harmadévesek voltunk, jött egy új tanár, aki bevezetett egy új tantárgyat, amit addig nem tanítottak a filológián: Az újságírás elmélete és gyakorlata. Ez a tanár Balogh Edgár volt, aki nemcsak csodálatos közíró volt, hanem kiváló tanár is. (...) Balogh Edgár vált az én életem ’megrontójává’, mentorommá, elvégeztem a kurzusát, az államvizsga dolgozatomat is publicisztikából írtam. (...) Ez egy kicsit eljegyzett a kutatással is. (...) 1960 nyarától publikálni kezdtem a kolozsvári Igazságban. Balogh Edgár, amellett hogy tanított az egyetemen, főszerkesztő helyettese volt a Korunknak, oda is könyvrecenziókat írtam, jegyzeteket, munkatárs lettem ott is.” 

A Szekernyés házaspár Balogh Edgár tanácsára választotta a bánsági kihelyezést is „Úgy nézett ki, hogy talán ott maradok az Igazságnál – mondta János. – Az utolsó pillanatban közölték velem, hogy hely nincsen, az akkori főszerkesztő, Kovács András (későbbi jó barátom) volt olyan kedves, és telefonált a vidéki szerkesztőségekbe, hogy hol lenne hely. Temesvár és Szatmárnémeti kínálkozott. Balogh Edgár egyik előadását pár héttel azelőtt tiltották be Szatmáron, és azt mondta, hogy Szatmár egy sötét hely, viszont Temesvár, amely az ő szülővárosa is volt, egy nyílt hely. (...) A kihelyezés előtt fél órával sikerült beszélni a Szabad Szó főszerkesztő-helyettesével, aki azt mondta lenne hely, de válasszak egy Bánát tartományit, mert talán könnyebben ki tudnak venni a tanügyből. Irénkét Tornyára nevezték ki, engem Nagyiratosra. (...) Engem elvittek katonának, Irénkét is közben Nagyiratosra helyezték, majd eljöttem Temesvárra, a szerkesztőség betartotta a szavát, így kerültem első újságírói munkahelyemre a temesvári Szabad Szóhoz 1965 nyarán.”

Irén a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban érettségizett. Majdnem végig apa nélkül nőtt fel ő is, apja hadifogságban volt sokáig, talán ezért is találták meg a közös hangot Jánossal. „Az a szerencse ért, hogy néptanácsi ösztöndíjjal küldtek egyetemre, így jutottam el Kolozsvárra (...) A kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemnek nagyon sokat köszönhetek, az formált engem értelmiségivé, nyitotta meg a látószögemet, nemcsak az irodalom, hanem a művészetek felé, színházba, koncertre jártunk, a képzőművészetet is bekapcsolták a műveltségi körünkbe. Kolozsvár valóban példamutató volt, ha valahová vágyódom az mindig Kolozsvár. Most már szeretem Temesvárt is, de Kolozsvár volt hosszú ideig az álmaim városa volt” – mondta Irén, aki Jánossal együtt sok izgalmas történetet osztott meg velünk az egyetemi évekről. „János állást kapott itt Temesváron, én még egy évet maradtam Nagyiratoson, utána beköltöztem Temesvárra és hét évet ingáztam Újvárra, amíg helyet kaptam a Bartók Béla Elméleti Líceum elődjében, a temesvári 2-es sz. Matematika–Fizika Líceumban, ahol helyettes tanárként dolgozhattam.”

Ezután János újságírói és Irén tanári pályafutásáról ismertünk meg izgalmas történeteket. 

„Balogh Edgár volt továbbra is a sorsom meghatározója – mondta János –, nemcsak a Korunkhoz szervezett be, de egy nagy projektbe vágta bele a fejszéjét: elkezdte szerkeszteni a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont. Ennek munkatársaként megbízott, hogy a bánsági rész felelőse legyek, akkor kezdtem el a temesvári újságok kollekcióit lapozni. A Lexikon mind az öt kötetének munkatársa maradtam végig, és elkezdtem írni helytörténeti vonatkozású cikkeket is, megragadott a Bánság, Temesvár múltja, de könyvem nem jelent meg 1989 előtt. Három évet húztam le a Szabad Szónál és 1968-ban átkerültem az Előréhez, ott voltam 6 esztendeig. Később elbocsátottak az Előrétől, mert nem voltam párttag, így kerültem A Hét c. hetilaphoz, ahol 17 esztendőt húztam le, életem egyik leggyümölcsözőbb szakasza volt. Helytörténeti dolgokat már nem csak a Szabad Szónak, hanem a Művelődésnek, a Korunknakés az Új Életnek is írogattam.”

Irénnek az irodalom tanítása adott egy bizonyos szabadságot: „Akkor éreztem igazán elememben magam és szabadnak, amikor bementem az osztályba, és beszélhettem a magyar irodalomról. Nagyon szerettem, főleg a XIX. századot tanítani, a reformkor volt az, amelyik Magyarországot erkölcsileg és szellemileg is megerősítette, és formálta. Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Jókai olyanok voltak, mint a történelemkönyvek. Nekünk az egyetemen nem tanítottak történelmet, sem előtte sem utána, a magyar történelmet az irodalomból tanultam meg. Az irodalom erősített meg abban is, hogy az ember nemcsak önmagáért él, hanem valamit a közösségnek is kell adnia” – mondta Irén.

János a művészek bíztatására kezdett képzőművészettel, művészettörténettel is foglalkozni: „Az első vékony könyvem Jecza Péterről jelent meg, és remélem jóváhagygyja fentről, hogy ő a legjobb barátom lett. 16 esztendőn át a Képzőművészeti Szövetség helyi szervezetének az elnöki tisztségét töltöttem be – mondta János. – Igyekeztem ott is helyt állni, sok kiállítást szerveztünk a hagyományos évi tárlatok mellett.”

Több évtizedes helytörténeti kutatásainak eredményeit érlelte kötetekké a Temesvár kövei. Krétarajzok a Józsefvárosból (Temesvár, 1998), ezután szinte évente jelentek meg újabb helytörténeti, egyháztörténeti, művészettörténeti munkái, köztük a Székely Lászlót, Temesvár egykori főépítészét bemutató album, amelyiknek a szövegét ő írta, és több kiadást is megért, vagy A magyarság emlékjelei a Bánságban című monumentális munka.

Végezetül arra a kérdésre is választ kaptunk, amely sokunkban felmerült Szekernyés János helytörténeti munkáinak a tanulmányozása során: honnan tudja János, hogy a XIX. század végén, a XX. század elején kik laktak teszem azt a nagyállomáshoz vezető Úri utcában, kiknek voltak ott üzletei? „Ezek az információk egy helyen sehol nem találhatók meg, össze kell gereblyézni, össze kell gyűjteni az adatokat. Léteztek az első világháború előtt úgynevezett lakcímjegyzékek, amelyek nyomtatásban is megjelentek. Nincsenek utca szerint a nevek, de az ember kijegyzi őket oldalról oldalra. Szerencse folytán kezembe jutott egy másolata a vízvezeték szerelő vállalat nyilvántartásának, ahol felsorolták utcák szerint azokat, akik bevezették házukba, lakásukba a vizet. A sajtó és a reklámfüzetek is sokat segítenek, mert az egyes üzletek, cégek hirdettek a korabeli lapokban, de külön reklámkönyvek is megjelentek a két világháború között” – mondta János, majd hozzátette, hogy a Temesvárról elszármazottak némelyike megírta az emlékiratait, és voltak temesvári írók, akik külön írásművet szenteltek Temesvárnak, mint Méliusz József Város a ködben és Majtényi Erik Hajóharang a Hold utcában című regénye vagy Hans Mokka, aki rövidebb szilánkokat közölt a visszaemlékezéseiből magyar nyelven.

„Úgy éreztem, hogy a Felejtés Enciklopédiáját meg kell írni – mondta Irén –, meg kell írni azokat a dolgokat, amelyeket az emberek már elfelejtettek, megmutatni, hogy ez volt a múlt. Az ember jobban érzi magát, ha ismeri a várost, amelyikben él.” Irén Bodó Barna felkérésére kezdett el fordítani egy Vesmás Tamás életútját bemutató interjúkötetet, majd Stella Simon több könyvét, amelyekben rengeteg temesvári vonatkozás van, sok mindent tudunk meg az Osztrák–Magyar Monarchiáról, ezek Akik voltunk címmel jelentek meg egy közös kötetben. „Volt idő, amikor a Németországba kitelepültek fontosnak tartották megírni az életük történéseit, öt ilyen könyvet szerkesztettem, ezek is rengeteg élményt adtak… én is búvárlom a múltat, és építem a temesvári múlt piramisát, a Felejtés Enciklopédiáját írjuk Jánossal együtt” – mondta Irén.

A kettős születésnap alkalmából Bodó Barna átadta a Szekernyés házaspárnak a Magyarország Nemzeti Atlasza című háromkötetes munkát, majd a családias hangulatú esemény ünnepi koccintással és kötetlen beszélgetéssel folytatódott.