A forradalom újabb pere

Vannak az emberiség történelmének máig tisztázatlan ügyei, amelyek fölött a szakértők hosszasan, évtizedig, évszázadokig vitatkoznak, aztán vagy egyetértés születik, vagy nem. A több, de inkább kevesebb ismerettel, ám tekintélyes indulattal rendelkező átlagpolgárról most nem is beszélek.

A tények makacs dolgok, szokták mondani, és valóban. Nem lehet vitatni, például, csak az utóbbi száz évre visszatekintve, volt első és második világháború, volt zsidó holokauszt (bár némelyek ezt is cáfolják!), volt „arab tavasz”, létezik borzalmas közép-keleti konfliktus, elképzelhetetlen következményeket előrevetítő migráció stb. stb.

Románia tekintetében 28 éve, 1989 decemberében elkezdődött egy radikális változás – hogy ez népi forradalom, felülről irányított rendszerváltó puccs stb. lett volna, ezen lehet vitatkozni.

Azon, hogy ezervalahány ember halálával járt, az anyagi károkat nem is számítva – miközben a lengyelországi, magyarországi, csehszlovákiai, sőt bulgáriai rendszerváltások vértelenül, mondhatni békésen zajlottak le – cáfolhatatlan tény.

Ilyen összefüggésben nézve abszolúte jogos a kérdés. miért kellett Romániában ezernél több embernek (katonának, de főleg civilnek) elpusztulnia? Ki a felelős mindezért? Vagy nincs is felelős, mert ilyen a háború? Akkoriban ugyanis pár napig (erről nemigen beszélünk) belháború dúlt, amelyben a fegyveres testület (a katonaság biztosan, a titkosszolgálat egy része valószínűleg), meg a (honnan?) fegyvert szerzett forradalmárok vettek részt, úgymond, a terroristák ellen. Ez utóbbiak, mondták, nyilván a bukásnak indult rendszert védő szekusok, meg arabok (!) voltak, s az akkori palesztin vezető gyakori bukaresti, sajtóban is megörökített látogatásai kapcsán ezt a jónép maradéktalanul bevette.

A katonaság temesvári átállását követően (halomra lőtt több tucat embert, utána – a nép fegyveres testületeként nem volt hajlandó saját népét gyilkolni) a hadsereg még több alkalommal fellépett önmaga ellen (hogy csak az Otopeni repülőtéri véres, mintegy félszáz áldozatot követelő, vagy a Kolozsvár melletti, halottakkal szerencsére nem járt incidens esetét említsük), ami – egy aradi, 1989. december 24-én este személyesen tapasztalt esettel egybevetve – számomra egyértelműen bizonyítja, hogy a hadsereg nem állt feladata magaslatán azokban az időkben. Sőt, magától-e, vagy felsőbb utasításra: fogalma se volt arról, mi történik, reagálása sok helyütt a kommunikáció (és vezetői józan gondolkodásának) elképesztő hiányáról árulkodik. Bizonyítja ezt Tóth Sándor, a romániai forradalomnak csodálatra méltó önzetlenséggel segélyeket hozó hódmezővásárhelyi polgár aradi, Maros-parti halála.

Az elkövetkezőkben lefolytatják Ion Iliescu, a forradalom vezéregyénisége (kedden már kihallgatták), Petre Roman egykori miniszterelnök és Gelu Voican-Voiculescu miniszterelnök-helyettes perét a forradalom egyszer már lezárt ügyében. A katonai ügyészség az emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolja őket.

Merthogy egy demokratikus (vagy autokratikus, diktatoriális, akármilyen) társadalomban általában el kell vinnie valakinek a balhét.

Hogy ezúttal viszi-e vagy sem, a jövő titka.