A globalizmus természetrajza

„Vezettesd magadat szem-bekötve, vakon,

Elfajúlt testvéridül csinált áll-utakon,

Kik őseink hamvait rútúl megtapodták,

Arany szabadságunkat aranyon eladták.”

(Népdal a XVIII. századból)

Költői kérdés: tudjuk-e, hogy milyen világban élünk?

Arról, hogy nem egészen, vagy egyáltalán nem jóban, fölösleges lenne győzködni az emberek nagy többségét, hisz maguk is látják, érzik, tapasztalják. De arra már kevesen tudnának válaszolni, hogy miért is ilyen ez a világ, amilyen, ki és hogyan irányítja, s tudna-e valamit is tenni a mai kor (elégedetlen) embere, hogy más, jobb, igazságosabb legyen?

Dr. Bogár László, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem docense, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma és a magyar Miniszterelnöki Hivatal volt politikai államtitkára kedden este a Jelen Ház nagytermében az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületének meghívására nagyon súlyos kérdésekre próbált válaszolni.

Az előadást, szokás szerint, Murvai Miklós vetített klipje vezette be, majd a házigazda, dr. Borbély Zsolt Attila politológus szellemes, az előadás témájára hangoló bevezetője hangzott el, amelyben az ókori görög filozófia plátoni árnyjátékától a tudomány nem lineáris fejlődésén keresztül a mai kor parlamentjéig vezette a hallgatóságot. Bogár László pedig így kezdte: „Amikor megáll a tudomány, akkor jön a költészet vagy a zene”. És jött a költészet, a cikk mottójaként szereplő négy sor és József Attila versének töredéke:

„Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,

a meg nem gondolt gondolat,”.

De lehet-e meggondolt az emberi gondolat?

E két verstöredékre dr. Bogár mondhatni monumentális eszmefuttatást épített fel a mai globalizált világról és mindenekelőtt Magyarországról. A történelemmel kezdte, azzal, hogy Mohács sem lett volna, ha a magyarok nem hagyják magukat vezettetni vakon.  Trianon nem is olyan messze lévő százéves évfordulója kapcsán megjegyezte: Trianon nem elsősorban esemény, nem derült égből villámcsapás, hanem folyamat, s azt megelőző hetven évnek minden egyes esztendejében találhatunk szeget a magyar nemzet koporsójába. A következtetés: nincs érvényes tudásunk arról a világról, amiben élünk. Tudásra és bátorságra van szükség, egy közösségnek meg kell tudnia védeni magát, de azt is kell tudnia, hogy mi ellen kell védekeznie.

Milyen is a mai magyarság? – tette fel a kérdést.

Három olyan dolog van, ami megtart egy közösséget: az egyik a lelki, erkölcsi, szellemi állapot, a másik a gyarapodás képessége – hogy népesedik-e a nemzet, mert ha nem, akkor semmilyen zseniális képességgel sem képes megmaradni –, a harmadik a gazdasági szint, amivel mostanában kezdeni szokták a felsorolást. Pedig éppen fordítva van: ha ép testben ép a lélek, a gazdaság is virágzik. Magyarország gazdasági kifosztása azért következett be, mert nem ismerték fel a fenyegető veszélyeket és nem tudtak, vagy nem akartak tenni ellene. Ma egy képtelen világban élünk, amelyet egy olyan szuperstruktúra, pusztító világerő irányít, ami önmagát nem létezőnek, vagy legfeljebb „politikailag korrekt beszédnek” nyilvánítja. Aki politikailag „nem korrekt”, attól „elveszik a hangot”, a megnyilatkozási lehetőséget, lejáratják, megbélyegzik. A pusztító világerőt a mesebeli gömböchöz hasonlította, amely mindent elnyel – az erőforrásokat és a világ minden pénzét; a gömböcöt a bugylibicskás kiskanász kipukkasztotta – de vajon ilyen egyszerű lenne ma a kérdés? Ha változást akarsz, légy magad a változás – idézte a költőt –, az embernek mindig van valamelyes döntésszabadsága, csak élni kell vele.

A több mint egyórás, tömör előadást, majd az azt követő kérdésekre adott válaszokat, amelyekben számos konkrét adat is szerepelt, legfeljebb töredékesen lehet visszaadni. Annyit ne felejtsünk el: az előadó szerint a 2008 óta tartó súlyos válság megoldására nincs érvényes tudásunk, a felhalmozódott adósságok visszafizethetetlenek, és – bármelyik lehetséges forgatókönyv érvényesüljön is a mintegy hat közül – egy kritikus ponton a rendszer összeomlik. Készülni kell arra, hogy akkor át kell térni egy másfajta életre. Végül a szépszámú hallgatóság mégsem távozott el úgy, hogy ne tudja meg, mit is nevezett az előadó „pusztító világerőnek”. Három beazonosítható eleme van: 1. a kényszerítő hatalom (multinacionális vállalatok, bankok stb.), feladatuk a gazdaságokba való behatolás és az irányító szerep átvétele, 2. a látszólag semleges Nemzetközi Valutaalap, Világbank, hitelminősítő intézetek stb., amelyek figyelmeztetnek, s ha ez nem használ, fenyegetnek, 3. a világmédia, amely az előbbiek kezében van, s azt hitetik el az emberekkel, amit éppen akarnak. (A kereskedelmi tévéket az előadó álcázott tömegpusztító fegyvereknek nevezte.)

Felmerült a kérdés: van-e mód a velük való szembeszállásra?

A válasz: van, de a sikerben nem lehetünk biztosak.