A kisebbségi sors mindenütt nehéz

Vasárnap délután az Aradi Bábszínházban mutatkozott be a szlovéniai, lendvai magyar színjátszócsoport, amely megnyitotta az Aradi Magyar Napok színházi rendezvényeinek sorát. Az előadást követően beszélgettünk a szlovéniai magyar közösség két vezető személyiségével.

Horváth Ferenc, Lendva alpolgármestere

– Az a hír járja, hogy a szlovéniai magyarok az egész Kárpát-medencében a legjobban tudják megélni a magyarságukat. Most itt egy olyan darabot látunk, amely bizonyos problémákat vet fel ebben a tekintetben. Milyen ma Szlovéniában magyarnak lenni?

–  A kisebbségi sors mindenütt nehéz. Ha megnézzük ezt a muravidéki történetet, amely az első világháborútól a második világháború utáni időszakot öleli fel, azt gondolom, hogy bármelyik más határon túli környezetbe beépíthető, tulajdonképpen nagyon hasonló kínokon, szenvedéseken, megaláztatásokon mentünk keresztül mi, magyarok. A szlovéniai magyarságról sokan azt gondolják, hogy nálunk a legkönnyebb, a legjobb a helyzet, bizonyos szempontból ez igaz is – egy kárpátaljai helyzethez viszonyítva feltétlenül. Ugyanakkor ez a viszonylagos jólét bizonyos veszélyekkel is jár – így talán az ember könnyebben feladja a magyarságát. A szlovén állam kisebbségvédelmi rendszere nagyon magas szinten van, elméletileg, a gyakorlatban azonban nagyon sántít ez a megvalósítás, nagyon nagy a különbség a de jure és a de facto között. Azon próbálunk tevékenykedni nap mint nap, hogy a törvényben rögzített jogainkkal tudjunk élni, illetve hogy ezt az állami szervek betartsák.

– Ezzel kapcsolatban vannak ott is gondok, tehát, mint nálunk?

– Határozottan vannak gondok. A törvény magas szinten biztosítja a jogokat, a hétköznapokban nagyon sántít a dolog, nincs mindenhol kétnyelvű ügyvitel, feliratok, nincs magyar iskola, csak kétnyelvű, nincs magyar egyházunk, hogy csak a legnehezebb tényezőket soroljam. És ami amúgy is nagyon aggasztó, hogy a Muravidék az egyik legszegényebb része Szlovéniának. Amíg az országban tíz százalék körüli a munkanélküliség, a Muravidéken húsz vagy több százalék, ezáltal nehéz helyzetben vagyunk, mert ha ott nem tudunk fiataljainknak megélhetést biztosítani, akkor félő, hogy elvész egy generáció, s akkor félő, hogy egy olyan kis közösségben, mint a mienk – hiszen optimista becslések szerint is 10-12 ezerre tehető azoknak a száma, akik kötődnek a magyar nyelvhez, kultúrához – akkor ezeknek az olvadó jégcsapoknak az olvadása még inkább felgyorsul.

– Hogyan látja a jövőt? 10-12 ezer embernek megmaradni magyarságában, anyanyelvében, kultúrájában nagyon nehéz.

– Valóban ez egy nagy kihívás, nehéz feladat, azonban a hetvenes években már leírták ezt a közösséget, azt mondták, hogy a kétezredik évet már nem érjük meg, és ennek ellenére itt vagyunk. A megmaradásunk, azt hiszem azon függ, hogy sikerül-e olyan gazdasági alapokat teremtenünk, hogy a fiataljainkat ott tudjuk tartani. Ezeknek erős a magyarságtudata, ha tovább tudnánk vinni a magyarság nyelvi értékeinek, kincseinek megőrzését, de a mai világban önmagában csak hogy kultúrával, nyelvőrzéssel foglalkozzon egy közösség, az kevés. Mindenképpen meg kell teremteni a gazdasági alapokat a megmaradáshoz. Most Szlovénián és Magyarországon múlik, hogy ezzel a közösséggel számol-e, hogy komolyan számol – s ha kapunk projekttámogatásokat az említett célokra, akkor biztosan megmaradunk. Ha nem, akkor nagyon nehéz harc lesz – mi mindent megpróbálunk különböző pályázati forrásokkal növelni a költségvetésünket. Én hiszek abban, hogy sikeresek leszünk, hiszen ha nem hinnék, nem csinálnám azt a feladatot, amit csinálok.

Dr. Göncz László történész, író, az Olvadó jágcsapok c. regény szerzője, a szlovéniai magyarság parlamenti képviselője

– 2003-ban adta ki egy pécsi kiadó az Olvadó jégcsapok c. regényemet, abból készült néhány évvel később, azt hiszem 2008-ban, az akkori Bárka Színházban tevékenykedő Gyarmati Kata, most a szabadkai színház igazgatója, dramaturg munkájaként a színpadi adaptáció, amelyet a szabadkai Puskás Zoltán rendezett, így muravidéki–vajdasági koprodukció lett. Az első bemutatón a Vajdaság akkor legjobb színészének titulált Mess Attila játszotta a főszerepet. Amikor felújították a darabot, négy évvel később, egy vagy két személyi változtatás történt – a kisfiúk idővel felnőttek, az egyik férfi szereplő is változott, akkor még mindig Mess Attila volt a főszereplő. A harmadikban most idén harmadízben, muravidéki főszereplővel mutatták be ismét.

Ez az első olyan darab, olyan irodalmi és színpadi mű, amely a muravidéki magyarság immár lassan százéves kisebbségi létét valamilyen formában megpróbálta megfogalmazni, de úgy, hogy ötletben túllép a muravidéki magyarságon – én legalábbis próbáltam túllépni. Ez gyakorlatilag egy közép-európai probléma, azt próbálja boncolgatni, a XX. század minden esendőségével, a kisebbségi sorsot.

– Ha nem lenne egy utalás a darabban, hogy az a szlovéniai magyarság sorsáról szól, a néző nem tudná, hogy a Kárpát-medencei magyarság melyik csoportjára utal.

– Tudatosan próbáltam túllépni a szűk kereteken, a kisebbségi sorsra irányítani a figyelmet.

– Hogyan fogadták a regényt annak idején?

– Nagyon jól. Már 2003-ban gyakorlatilag nem lehetett kapni belőle. Hogy miért nem lett második kiadás, nem tudom. Utána kiadták egy másik regényemet, a Kálváriát, ami egy kisebb szeletét dolgozza fel a második világháborúban a magyar–szlovén–zsidó kontextust, igen bonyolult körülmények között. Annak már van második kiadása, talán harmadik is.

– Vajon, milyen fogadtatásban lenne része, ha a darabot szlovénul, horvátul, románul, szlovákul, ukránul mutatnák be?

– Volt elképzelés, hogy a Kálváriát kiadják szlovén nyelven is, de végül megijedtek tőle. Történész vagyok egyébként, nagyon nyersen és őszintén, minden tendenciózus jelleg nélkül próbáltam abban is megfogalmazni, például, az 1945. március–május közötti időszakot, ami sajnos, még ma is tabutéma bizonyos értelemben. Annak ellenére, hogy több elismerés volt, a szlovén kiadó – ő keresett meg – végül azt mondta: a szlovén szájíz szerint most éppen nem kéne… Igen, ezek olyan témák, amelyek többségi kontextusból mindig kérdéseket vetnek fel. Ha őszintén próbáljuk felvetni a kérdést, legalábbis egyesek azt mondják: ti szítjátok a dolgokat. Nem azt mondják, hogy hajtsuk fel végre a leplet. Végeredményben valójában minden olyan ország, ahol magyarok élnek (az anyaország kivételével) megnyerte a meccset, de azért lenne jó egy őszinte párbeszéd, hogy akkor egymás szemébe tudjunk nézni, és azt mondani: ez van.

– Talán nem jött el a pillanat, amikor objektíven, higgadtan lehet erről a kérdésről beszélni. Romániában, például, már van néhány olyan, fiatalabb generációhoz tartozó történész, aki reálisan, objektíven kezeli a problémát.

– Ez megvan Szlovéniában, Horvátországban és másutt is. A probléma az, hogy ez a párbeszéd, a kétoldalú őszinte vélemény nem kerül be a tankönyvekbe, és nem része a szocializációnak. Az emberek többsége pedig a tankönyvekből tájékozódik. És alapkérdés az, hogy a többségi nemzet mennyire jól bánik a kisebbségeivel.