A könyv megbecsülésének feladata, felelőssége

Vida Gáborral, a Látó szépirodalmi folyóirat prózarovatának szerkesztőjével a közelmúltban lezajlott Kisiratosi Falunapok könyvbemutatóján találkoztunk újra. Azért újra, mert valamikor az 1980-as évek derekán együtt tevékenykedtünk az akkori magyar napilap, a Vörös Lobogó által létrehozott Ifjú Riporterek Körében. Mivel az édesapja Ágyán született, maga is bizonyos mértékben ágyainak vallja magát, hiszen gyermekkorában, amikor már a családja Kisjenőn lakott, gyakran nyaralt az erdőháti faluban élő nagyszüleinél, de a nagybátyja is ott lakott. Az elemi és az általános iskolát Kisjenőn végezte, majd Aradon, az akkori 11-es Ipari Líceumban, vagyis a magyar középiskolában folytatta. Tízedikes korában egy magyar tantárgyversenyen vett részt, ahol eljutott az országos szakaszra. Ezt követően Kisjenőben szerepelt egy amatőr színjátszó csoport, amelynek fellépéséről megírta első újságcikkét, bevitte a Vörös Lobogó szerkesztőségébe, meg is jelent. Utána bekapcsolódott az Ifjú Riporterek Körének a munkájába, ahol az újságíró palánták heti rendszerességgel találkoztak, egy újságíró irányításával mindenki felolvasta az írását, amit közösen kielemeztek. 1984–86 között, amikor maga is oda járt, éppen Hudy Árpád foglalkozott a riporterpalántákkal, ő adta Vida Gábor kezébe Szerb Antal Magyar Irodalomtörténetét, amit nagy áhítattal olvasott. Az érettségiig, több tucat cikke jelent meg az újságban. Számára fontos, jó iskola volt a riporterkör, mert nem igazán szerette, ha szétszedik az írásait. Ott viszont, az elemzés során rámutattak a hibáira, amelyeket ki kellett javítani, magyarán át kellett írnia. Éppen ezért megtanult kritikus szemmel viszonyulni az írásaihoz, amelyeket igyekezett olyanokká gyúrni, hogy ne legyen szükség az átírásukra.

1986-ban először felvételizett magyar szakra, de nem sikerült, ezért behívták katonának. Végül 1989-ben jutott be a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–francia szakra. Az államvizsga után hamarosan a Látóhoz hívták, ahol már azelőtt is közölt, valamilyen díjat is nyert, de a barátaival folyóiratot is alapított.

 Hamarosan megkapta a prózarovat szerkesztési munkáját, amit 20 éve folytat. Munkáját szereti, csakhogy e túladminisztrált világban a szerkesztés mellett sok mindennel kell foglalkoznia. A Látó kiadása néhányszor veszélybe került ugyan, de soha nem maradt ki egy száma sem, folyamatosan sikerült fenntartani. A hazaiak mellett sok anyaországi munkatársa is van – villámpostán küldik az írásaikat –, ez mozgalmassá teszi a lapot. Manapság az is tapasztalható, hogy az erdélyi magyar értelmiség jelentős része Magyarország felé húz. Többször megesik, hogy a lapban túlsúlyban vannak az anyaországi közlők az erdélyiekkel szemben, noha mindenképp azt szeretné, hogy az erdélyi magyar identitásból, magyarságképből valami megmaradjon. Mert Erdély túl nagy, túl súlyos, túl különös ahhoz, hogy egy távoli magyar tartomány legyen. Ez egy nagyon összetett világ. Valamikor az 1960–80-as években a valamit is magukra adó erdélyi magyar értelmiségiek megpróbáltak írni akkor is, ha nem maradtak feltétlenül az irodalom berkeiben. Ma már ez kevésbé fontos, rengeteg alternatíva létezik. A maga idejében évente 2 embert vettek fel a Színművészeti Egyetemre, manapság viszont 20-at vesznek fel, ami teljesen más felállás. Az irodalom lett az egyik kifejezési mód. Tehát az egyik, nem az egyetlen.

Jövőkép

A kérdésre, miszerint manapság, e digitalizált világban szükség van-e, jövője van-e az irodalomnak?

Vida Gábor kifejtette: amióta irodalom létezik, általában egy szűk kisebbség olvasott, igényelte azt. Nagyon rövid időszaka az irodalomnak, amikor ezrek, százezrek olvastak. Goethe első kiadásainak mintegy 300 előfizetője volt, tehát a későbbi költőfejedelem írásait sem vették olyan nagyon. Az, hogy manapság párszáz példányban jelennek meg az irodalmi kiadványok, reális, ebből ne akarjanak megélni. Az irodalmárokat valamilyen módon mindenképp az államnak kellene eltartania, mert vitatkozni lehet azon, hogy az állam által eltartott katona-e, avagy az író, a költő a fontosabb. Mert az állam számos olyan intézményt, apparátust tart fenn, aminek csak biztonsági célja van, de meglehet, soha nem lesz rá szükség. Vida Gábor nem gondolja, hogy a kultúra, az irodalom lenne a leghaszontalanabb dolog, de hogy a legsérülékenyebb, az biztos. Azt a legkönnyebb tönkre tenni, leépíteni. A szórványosodás minden tekintetben beindult. A kultúra terén úgy nyilvánul meg, hogy egy faluban egy-két ember igényelné a szépirodalmat, ami viszont így nem kifizetődő, tehát a falusi boltokban már nem árulnak könyveket. Jól emlékszik, hogy gyermekkorában az ágyai vegyesboltban a szappan, a borotvapenge, a liszt, a gyufa stb. mellett mindig kaphatók voltak könyvek. Éppen ezért, amikor Ágyán nyaralt, mindig megnézte, milyen könyvek vannak a boltban. Nem volt sok, de volt, láthatták a betérők, akik talán kedvet is kaphattak a vásárláshoz. Manapság azonban hét falu vegyesboltjában sincs egyetlen könyv sem, noha a könyvkiadóknak, a kulturális folyóiratok kiadóinak legnagyobb gondjuk a terjesztés. Egy 400-500 példányban megjelenő kiadvány terjesztése, hogy az eljusson minden iskolai könyvtárba, megoldhatatlan logisztikai feladat. Maguk úgy próbálják a Látót terjeszteni, népszerűsíteni, hogy a kollégáival kimennek a falunapok rendezvényeire. Talán az sem gyógyír a kultúra iránti érdektelenségre, hogy a román kultúra sincs jobb helyzetben. Magának van rálátása, ezért tudja, hogy azok a kiadványok is nagyjából 500 példányban jelennek meg és nem kelnek el gyorsabban, mint a hasonló példányszámú magyar folyóiratok. De az anyaországban sem virágosabb a helyzet, az ottani írók, költők csodálkoznak, ha egy erdélyi könyvbemutatón megjelenik 40-50 érdeklődő, mivel náluk 15-20 embernél többet nem igazán tudnak ilyen rendezvényekre mozgósítani. Ezzel együtt, hiába temetik sokan az európai írásbeliséget, annak mélyen vannak a gyökerei. Meglehet, az Internet jóvoltából az emberek sok olyan olvasnivalóhoz jutnak, amihez másképp nem jutnának, lehet, olyan dolgokat tudnak meg, amelyeket nem tudnának meg, de az Internet is csak eszköz, amit lehet jóra használni, vagy hülyeségre. A könyvet nem az elektronikus világtól kell félteni, hanem a butaságtól, az érdektelenségtől. A gyerek is azért kezd el olvasni, ha otthon vagy az iskolában azt látja, hogy az egy jó dolog. Éppen ezért a szülők, a pedagógusok, általában az értelmiségiek feladata és felelőssége a gyermekeiket, a magyar ifjúságot az olvasáshoz szoktatni, anyanyelvű írott kultúránk megőrzéséért, annak a továbbadásáért – fejtette ki a vele folytatott beszélgetésen Vida Gábor, a Látó szépirodalmi folyóirat prózarovat szerkesztője.