A mizantróp. Avagy az ember, aki nem tudott káromkodni!

„Jutyé máj jésty, domnu Dzsezá!  („Ejnye, de fürge vagy, Géza úr!“)

Magának való ember volt Géza. A sors tette azzá. Fiatalabb korában szerette, kereste a társaságot. Jó osztályközösségből jött. A középosztályból. Barátai is többségükben az iskolájából kerültek ki. Együtt jöttek reggel s mentek délben. Sportolni is együtt jártak, később bulizni is. Majd mindenhová. Rácfertályi gyerek volt, és a Rácfertályt akkoriban már-még többnyire magyarok lakták. Fő szenvedélye a kirándulás lett. A környék dombjait, majd a Nyugati-Kárpátokat töviről hegyire ismerte, mert a hegyes hegyeknek töve is volt. Erdők, források, szurdokok, barlangok. Megtudta, mi a különbség a sztalagtit és a sztalagmit között a cseppkőbarlangban. Amelyik fentről csepeg, az a sztalagtit, ami lent hízik, aMIT kézzel meg tudsz fogni, az a sztalagMIT! A többiek nem is ismerték a cseppkövet, csak a csepp-csapot! Mindenhova elmentek. Még az Északi-Sarktól északabbra is!

A 18. születésnapján nagyapja azzal köszöntötte, hogy mától érett emberként azt csinál, amit akar! Ameddig meg nem nősül. Elvirát egy túrán ismerte meg. Megértették egymást. Elkezdtek kettesben túrázni, a vadonban sátorozni, vadházasságban élni, vadul és gátlástalanul. Olyan jól kijöttek, hogy a házat is közösen építették. Építeni, az túlzás, mert megvettek egy régi kis házikót Ó-Aradon és azt építgették-szépítgették, amennyire a zsebük engedte. A dolgos évek letarolták a szabadidejét, meg lassan a fejét is. Tarságát megadással viselte. Hajviseletét megosztva hordta a fiatalabb kollégájával, aki mellette ült a fogtechnikai laborban. Neki fönt hullott ki a haja, a modern frizura meg oldalt van felnyírva, csak fönt hagynak meg valamit. Szakmájában elismerték, keresett szaki volt. Keresett is rendesen. Otthon is dolgozott, a pincében kialakított zuglaborban, hogy a kandi szomszédok ne lássák, hogyan fusizik bele az éjszakába. Ebből aztán került egy oldalkocsis motorbiciklire, orosz gyártmány. Majd egy álomautó, NDK-gyártmány. Mint ezermester, maga javította őket, hogy fel tudjanak kapaszkodni vele a hegyi utakra.

Amikor a türelmet osztották, kivárta sorát, nem tolakodott. Nehéz volt azt mondania, hogy jól megy sora, mert nem kérdezte senki. Sejtése szerint ez az Ámor egy titkos alkoholista lehet, amúgy nem kavarna annyi sz…rt. Megkérdezte Elvirát, hogy mit kérdezne tőle, ha előre tudná a választ. Csendes esküvőjük volt. Alig voltak páran, amikor bevezették őket az anyakönyvbe. Ezzel meg is tették az első lépést a válás felé. A jókívánságokat sem nagyon hitte, mert hogyan higgye azt, amit mondani szoktak, amikor látta, amit csinálni szoktak. A különbség a teória és gyakorlat között akkora volt, mint a... bevásárló lista és a kasszabón között. Álmai ellaposodtak. Napjai egysíkúan teltek. Azt tartották a Rácfertályban, hogy ha nem bírsz aludni, biztosan rólad álmodik valaki. Hát róla ne álmodjon senki! Vagy a munkahelyén ült, vagy otthon a pincéjében robotolt. Elvirával csak futólag találkozott. Elvira lassan elvir... ágzott. Amikor elhagyta, csak az egyikük sírt, mert úgy érezte, hogy az igazi csak egyszer jön az életben, és ha elmegy, akkor elmegy örökre. A kép, ami kirajzolódott benne a történésről, olyan őszinte volt, mintha egy óvodás rajzolta volna.  Elfogadta, nem tett ellene. Érezte, hogy senki sem lehet olyan rossz, mint amilyennek egy váláskor be lesz állítva. Magának is nehezen vallotta be, hogy megkeseredett. Kávéját is keserűen itta. Olyan bizalmatlan lett, hogy saját rossz tapasztalataiban sem bízott már. Nem igaz, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Megszokod a fájdalmat! Befele fordult, nem nézett másokra. Aztán követte Ámort. Titkos alkoholista lett. Elment a névtelen alkoholisták csoportjába is. Gondolta. Egy frászt névtelen. A fél utca ott volt. Attól kezdve magában ivott. A munkát terápiának élte meg. Nem kellett annyit gondolkoznia. Elég volt emlékeit visszakérődzni. Arra gondolt, vajon a gondolatok tudják-e, hogy az emberek mire használják őket. Eldöntötte, nem idegeskedik többé. Minek büntesse magát más hülyeségéért? A hiéna sem tudja, miért hallgat az oroszlán. Az emberek nem keresték, nem is beszéltek róla. A saját életüket érdekesebbnek értékelték, mint az övét. Nem is volt túl érdekes. A kedd olyan volt, mint a hétfő. Nem akart másoknak megfelelni, a többit meg elintézte magával. Minek érveljen olyanokkal, akik elhiszik a saját hazugságaikat? Eladta a napot, és vett az árából egy gyertyát. A szomszédok sem érdekelték már. Ezért nem pucolta az ablakait sem. Hogy a szomszédjai hülyék, az egy dolog, de miért ilyen hangosan? És ha hülyék vesznek körül, akkor nézz utána sürgősen, hogy ápoló vagy-e, vagy ápolt. Azt tudta, hogy valamit elfelejtett, de nem tudta, mit. A benne rejlő hős elbújt a gyávasága mögé. Mizantróp* lett. Nem tulajdonított akkora súlyt az értékeknek. Úgy gondolta, csak az a gondolat, amit megélsz képvisel értéket. A hegyi túrák iránti szerelméből a szerelem eltűnt. De a túra maradt! A hegyek voltak szótlan vigasztalói. Ment! Mindig ment! Nem fordult vissza! Remélte, hogy szerencsésen megérkezik. Ha felszáll a köd, azt is tudja majd, hova.

A mindennapok mókuskereke nem sok színt tartalmazott. A pénzét, amiért keményen megdolgozott, túrákra költötte. Megpróbálta elfelejteni a múltat, csak az előtte levő utat nézte, az pedig nyáron – ez szent volt – kötelezően a Retyezátba vezetett. A hegy hívásának nem bírt ellenállni. A legmodernebb felszerelést szerezte be, minőségi, drága cuccokat. Más szenvedélye már nem volt. Egyedül járt. Megszokta, hogy mindent maga csinál. A hibákat is! Régi barátai másfele érdeklődtek. A kérdéseik elől bujkált. Megtalálta a békéjét. Ott érezte magát igazán szabadnak. A szirti sas is egyedül száll. Nem a varjútól tanul repülni. Ott töltődött fel, de mesélni némán mesélt róla. Úgy érezte, ez így van jól. Attól érezte magát gazdagnak, hogy a... kevés is sok.

Egyszer a Péleága-tó mellett pihent meg, és erősítette magát hatalmas hátizsákjából, míg arrább egy csobán „terelgette nyáját, fújta furulyáját“. Az is falatozott. Gondolta vesz tőle brinzát, ha van neki. Oda ment hozzá a kérdéssel. Az a bicskájával szalonnázott. Az sem beszélt sokat, a munkát a pásztorkutyái végezték helyette. Megkínálta vele, hagymát is hozzá, Géza pálinkával viszonozta. Nyújtotta a termoszát, hogy húzza meg.

„Mi ez?“ – nézett a hegyi ember, mert ilyet még nem látott.

„Termosz! Jó dolog. Megtartja a hőmérsékletet. Télen meleget, nyáron hideget. Érted?”

„Értem hát! Csak azt nem, honnan tudja ez az izé, mikor van tél?“ 

Az aranynál is értékesebb ott, a havasokban. Megértették egymást, mert beszélni nem kellett. Ott maradt az esztenán éjszakára. Olyan fényesen világítottak a csillagok, mint gyerekkorában, és a kullancs-csípéstől is csak addig félt, ameddig nem találkozott a medvével. Gyorgyé pásztornak született, olvasni alig tudott. Két dolgot szeretett. A szalonnát és a pálinkát. A szalonnát, mert attól nem rúg be, és a pálinkát, mert az nem marad a foga között. Városban még nem járt soha, még nem volt katona. Egy hét múlva, amikor visszaindult, mert lejárt a szabadsága, kiszedte Gyorgyéból, hogy fél a várostól, mint a pokoltól. Nem is akar oda menni, pláne a kutyái nélkül.  Összebarátkoztak, holott különbözőbbek nem is lehettek volna. A városban, kispolgári családban felnőtt magyar és a korlátozott szókincsű jeti, aki az esőben csak a subáját húzta magára. Olyan egyszerű volt a sorsa, hogy sosem mérgelődött. Hihetetlen, de nem tanult meg káromkodni, mert nem volt minek! Géza ezen eltűnődött. Alapvetően ő sem méregből káromkodott otthon, Aradon. Csak úgy, az esztétikai gyönyörért!

Maga sem hitte el, hitetlenkedve ismételgette munka közben, mi is történt. A barátság az a szerencsés befektetés, aminek a kamataiból megöregedhetsz. Úgy érezte, ezt kell még hozzátennie magához, hogy önmaga lehessen megint. A következő évben ismét odament, mert rájött, honnan lehet megismerni a messziről jött embert. Közelről! A kutyák már meg sem ugatták. Nonverbálisan kommunikáltak, pedig jól tudott románul. Újra az a jóleső békesség, az abszolút csend, a természet kézzelfogható egyszerűsége töltötte el. Érezte, de nem értette, hogy is van ez. Egyszerű ember, amikor egyszerű az, ami magától érthető. Végre történik valami szerencsés az életében, mert ha valakit azért kedvelsz amilyen, az szerencse! A szörnyet mindig a sötét szobában félte, amíg megértette, hogy a képmutató mosoly mögött rejtőzik. Nem úgy Gyorgyé, akinek a vigyora bamba, de romlatlan. Érezte, jót tesz neki a szerencsés véletlenek váratlan sora. Nem volt baja sem a vigyorával, sem a szőrös talpával.

Nagyot gondolt, és meghívta Gyorgyét: jöjjön el hozzá Aradra. Hadd lássa meg, hogyan él ottan. Az egyetlen, akit beengedett a világába! Az persze hallani sem akart róla. Hogy menjen ő oda, mit keressen ott, és főleg minek. Eltévedne, meg ott sokan más nyelven is beszélnek. Dehogy megy ő oda, megy az ördög, és mi lesz a juhaival. Géza addig győzködte, míg a végén ráállt, ha elhozza a Trabanttal Petrozsényból, az ősz végén.  Megbeszélték, hogy jön érte, de ígérje meg, hogy semmin sem fog csodálkozni, akármit is lát ott. Semmin! Kuncogott magában, ez lesz a legjobb vicc a világon. Arad nem világváros, mert nem az, de mégis. Mit szól majd, ha megmutatja neki. Meg a színes tévét. Az esztenán áram nélkül, csak gyertyafénynél láthatnák a színes tévét – magyarázta neki viccesen. Ebben maradtak, mert kacsulája volt, de humora nem.

Annyit várt ettől a döntéstől, mintha lenne egy második élete még. Azt hitte, hogy életében új fejezet íródik, pedig csak a következő lábjegyzet lett belőle.

Gyorgyé szótlanul ült mellette, és csak nézett a szemivel ki a fejiből. Véleményük nem pelenka, nem cserélték. Látta a számára ismeretlen csodákat, ezt a másik világot, hogy mik vannak, de nem nagyon hitte! Az új Maros-hidat, az állomást, a Szabadság-szobrot, de csodálkozni nem csodálkozott. Biztosan kérdezősködtek a gondolatai, a kérdéseket mégis elnyelte. Más már régen elkáromkodta volna magát. De ő nem csodálkozott. Felültették a villamosra, sőt még az Astoria tetejére is felvitték lifttel. Elkönyvelte, de nem csodálkozott, mert ez így volt kialkudva! Bementek a nagytemplomba, a stadionba, a kultúrpalotába. Mindenre rábólintott. Géza lelkiismeretesen kalauzolta szülővárosában, amennyire ideje engedte. Úgy adagolta a látnivalót, hogy ne legyen neki sok egyszerre. Hogy mit gondolt erről magában a másik, azt úgyis csak sejtette. Ennyi új élmény egy másik világról, amelyik ráadásul még a birkákénál is komplikáltabb. Robinson így érezhette magát pénteken! Esténként meg az alacsony, ablaktalan pincelaborjában fusizott, bele az éjszakába, mint egy pincebogár. Gyorgyé meg csak nézte, de nem szólt semmit. Megitta, amit elé tettek. Hallgattak ugyan, de azt tartalmasan. Egy hullámhosszon. A barátság feltételnélküliséget jelent.

Amikor hegeszteni próbált, egyszerre sötét lett. Kicsapta a biztosítékot. Gyertyával világította meg, hogy kicserélje, amikor megint felgyulladt a villany. Feje vörös, szeme guvadt lett. Erei kidagadtak, a maradék haja égnek állt. Arca görcsbe rándult, hörgő hangokat adott ki torkából s farából. Alacsony emberként akkorát ugrott, hogy a plafont érte. Majd a földhöz csapódott, de már megint a plafonon volt. Fogai vacogtak, aranyere megolvadt. Füléből lila fény szűrődött ki, keze, amivel a drótot fogta, izzani kezdett. Így járta még egy fél percig, mint a kállai kettőst. Végül a vad csasztuskázás után elnyúlt a padlón, több sebből vérezve, maga alá vizelt, és maga sem tudta már, hol van az anódja és katódja!

Gyorgyé – aki mint tudjuk – megígérte, hogy semmin sem fog csodálkozni, ehhez tartotta magát ezen a holdbéli Aradon, csak figyelt. Nem marslakó ez? Nem volt a szavak embere, de ez a sok már neki is sok volt, a látvány váratlanul érte. Nem nézte ki belőle ezt a szólót, ezt a sámántáncot.

„Jutyé máj jésty, domnu Dzsézá!” („Ejnye, de fürge vagy, Géza úr!”) – mondta (volna lakonikusan, ha tudta volna, mi a lakonikus).

Mert a dolgok úgy vannak, ahogy vannak, és kész. Mit kell ezen csodálkozni? Minek kelljen ezért káromkodni? Mindenkinek a pincéjében van egy hulla! Nem-nem! Most nem úgy van... ne érts félre! Elvira tényleg elment! Ez a rendhagyó történet, meg így van rendben. Két ember sorsszerűen egymásra talált, pedig nem is keresték egymást.

Géza meg megkérte a mohát, hogy nője már be az emlékeit.

*) Mizantróp annyit tesz, mint embergyűlölő, divatjamúlt fazon.

Kövér Péter