A regáti kérdés

Nagy Sándor, a bukaresti református egyházközség vezető lelkésze (1925–41) 16 éves szolgálata alatt 6 új templom épült – megannyi új gyülekezet –, megerősítette és fejlesztette egyházát, fellendítette az egyházi életet, megszervezte a vallásoktatást és a vasárnapi iskolákat a román iskolába járó református magyar tanulók számára, a vallásos rendezvényeket kulturális műsorral kötötte egybe. Támogatta a Koós Ferenc kör, a nőszövetség, a leányszövetség, az ifjúsági egyesület, és nemkülönben a Református Iparos Kör, a Magyar Dalkör, a Leányotthon megalakítását, illetve tevékenységét. Tízévnyi kényszerszünet után, 1929-ben újraindította a református elemi iskolát.

Egyházi Újság címmel 1929-ben lapot indított, amelynek főszerkesztője volt a szolgálatból való távozásáig. Tanulmányai, cikkei, vitairatai a regáti reformátusság, magyarság létkérdéseit, hitében és nemzetiségében való megmaradásának problematikáját, az egyháztársadalmi egyesülések tevékenységét, a regáti magyar művelődési és szellemi életet vizsgálják, elemzik és értékelik. Kiemelkedő a 82 folytatásban közölt A regáti kérdéscímű tanulmánya, amelyből alább szemelgetünk:

Regáti magyar kérdés azért van, mert ide a Regátba magyarok jönnek, de nem maradnak meg magyarnak, reformátusnak vagy katolikusnak, hanem rövid idő alatt elrománosodnak nevükben, hitükben és nyelvükben egyaránt. Nekünk pedig fáj az, hogy a mi népünk így pusztul… Szégyelljük is román testvéreink előtt, hogy lám, ők, sok száz esztendeig tudtak élni Magyarhonban, nemzedékről nemzedékre, mégis megmaradtak románnak…

Hogyan tartsuk meg idejövő nemzettestvéreinket hitükben és nyelvükben? – ez a regáti kérdés.

Erdély-szerte így nevezik a mi dolgunkat, egyházi körökben csakúgy, mint világiakban. Kemény dió vagyunk mindenki számára, tudják, hogy valamit kellene csinálni a mi dolgunkban, csak azt nem tudják, hogy mit és hogyan kellene tenniük… Mikor aztán megunják a felőlünk való gondoskodást, akkor leveszik napirendről a „regáti kérdést”, de bíz az újra meg újra önmagától fel-színre tőr, mint a fel-feltámadó lelkiismeret.

 Erdély és a Regát közt ősidőktől kezdve állandóan tartott egy olyan folyamat, amit népkicserélődésnek lehet nevezni. A magyarságot századokon át folytonosan kikerülhetetlennek látszó, végzetszerű kényszerűségek terelték a Romániába való kivándorlás útjaira…

Itt a Regátban ezer esztendő óta mindig voltak magyarok, illetve mindig jöttek ide magyarok, de olyan hamar eltűntek, mint a tavaszi hó. Hiszen ha utódaikban ezer év óta mind megmaradtak volna véreink, ma egy 3 milliós magyar nemzetnek kellene itt élnie!... Sohasem tudtunk e helyünkön a magunk hűségében megmaradni.

Lényegében a regáti kérdés szervezeti kérdés: hogyan lehetne az idekerülő magyarságnak olyan szervezetet adni, mely összetartó és öntudatos közösséggé tömörítené; olyan egységes testté szervezné, amely azután egy közös lélekből táplálkozva mind önmagát, mind utódait meg tudja tartani a provincia- és országhatároktól, valamint a politikai és gazdasági vonatkozásoktól független magyar nemzeti kulturális közösség számára? Hát ez itt a kérdés!...Ez a háború előtt egyáltalán nem volt meg. Éppen ellenkezőleg, az ide kerülő magyarnak lelkében azt a tudatot akarták ébren tartani, hogy ők itt idegenek és „otthon” csak magyar földön vannak. A régi jó bürokratikus rövidlátás, az itt nemzedékről nemzedékre „lemaradó”, behonosodó és a románságban eltűnő tömegekről egyszerűen lemondott, az újonnan jöttek tömegei mellett mindig elhanyagolhatónak állította… Sőt ezen túlmenőleg, az évszázados tapasztalat a hibák felismerése helyett, kudarcait igazolandó, meggyökereztette azt a téves felfogást, hogy azok, akik túlmentek a Kárpátokon, úgyis elvesztek, kár velük törődni. Ez a felfogás volt az oka annak, hogy mindeddig nem tudtunk szembeszállni évezredes regáti magyar végzetünkkel… Ha csak 150 esztendővel ezelőtt a németekhez hasonló áldozatos komolysággal úgy ismerték volna fel a regáti magyar problémát, akkor ma Bukarestben jó egynegyedmilliónyi lelket számláló olyan erős magyar közösség élne, mely itt a fővárosban, a dolgok intézésének tövén, romániai magyar kisebbségi életünk utolsó tíz esztendejének tengernyi könnyűjét le tudta volna törölni,… a ma sajgó sebeit már rég meggyógyította s reménytelennek látszó problémáit eddig jól megoldhatta volna.

A háború után a Kárpátokon „rigófütty-passzussal”, „medvevámon” átvezető vándorösvények országutakká szélesedtek, melyeken ijesztő tömegekben kezdett átözönleni nemcsak a székely, de az erdélyi magyar is – az ősi magyar temető: a Regát felé…

A regáti kérdés helyes megoldása, hogy aki egyáltalán törődni akar idesodort népünk sorsával, az ne visszavárja egy holdkóros Csaba-útján, hanem jöjjön ide utána, s itt, mint egy új hazában, szervezze az itt élőket megtartani s az ezután jövőket befogadni képes életkeretek közé.

Továbbgondolkoztató ez a nagysándori megoldás: ha egy ilyen nemzetpolitikai felfogás él a Székelyföldön/Erdélyben/Magyarországon a keleti exodus indulásakor, s általa Közép-Erdélyben biztosított volna megélhetési körülményeket a vándorló székelyégnek, keletről, nyugatra fordítható lehetett volna ez az áradat? Akkor a trianoni időkben, hogyan festett volna a mészárosok kezére adott erdélyi etnikai térkép?

                                                                                       Szerkesztette: Murvai Miklós

o0o

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete 2019. április 9-én, ma 18 órától a Jelen Ház nagytermében A regáti magyarság a dualizmuskori nemzetpolitikában címmel tart ismertető előadást. Meghívott előadó: dr. Makkai Béla, a Károli Gáspár Református Egyetem Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszéke egyetemi docense, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, a probléma elhivatott, többkötetes kutatója.

Házigazda: dr. Borbély Zsolt Atilla.

Társszervező: az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete.

Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk!