A Szabadság-szobor újraállításával mindenki jól járt

Király András, az aradi Szabadság-szobor Egyesület elnökével visszatekintettünk az eltelt háromnegyed évszázadra, aminek a rendszerváltásig terjedő időszakát már ismertettük. Ezúttal a Szabadság-szobor újraállításának a történetét járjuk körbe.

– Az első részt azzal zártuk, hogy amikor látta, hogy a magyarság körében is elkezdődtek bizonyos tolakodások, akkor hátralépett. Utána mi következett az életében?

– Valóban hátraléptem, mert látni akartam, hogyan alakulnak a dolgok, de 1991 végétől, 1992 elejétől komolyan bekapcsolódtam az RMDSZ munkájába, és ott is ragadtam.

– Mikor választották meg a szervezet megyei elnöki tisztségébe?

– 1990 és 1992 között a Magyar Pedagógusok Arad Megyei Szövetségének az elnöke voltam, ami nagyon jó időszaknak bizonyult, mert a Szövetség országos vezetőségében negyedévenként találkozókat szerveztek, és valójában ott tanultam meg, hogyan kell kulturáltan vitatkozni. Hogyan add elő a véleményedet, és azt hogyan tartsd fenn sikeresen. Legyen benned annyi türelem, hogy a másiknak a véleményét is meghallgasd. Tehát a jó felkészítő után, 2001 áprilisának végén megválasztottak az RMDSZ Arad Megyei Szervezete elnöki tisztségébe. Őszintén szólva kicsit meglepetés volt számomra a jelölés, de az elődöm, Cziszter Kálmán leköszönő elnök ismertette a járható útnak a lehetőségeit. Elmondta, hogy kissé más típusú vezetésre, politizálásra van szükség, mert egy csomó dolgot meg kell oldani, amelyek közül a legfontosabbak: a Szabadság-szobor kérdése, a különálló magyar líceumnak a létrehozása stb. Éppen ezért, a vezetőségben úgy gondoljuk, hogy te a fiatalos lendületeddel és kitartásoddal véghez tudod vinni…

– Végül is, hogyan sikerült a kiemelten fontos feladatokat végrehajtani?

– Természetesen, nem egyedül tettem, hanem volt egy olyan tettre kész csapat, amelynek az odaadó munkájával, kitartásával ez sikerült, ugyanakkor megvoltak hozzá a partnerek a román oldalról is. Őket meg lehetett győzni, miért fontosak számunkra a jelzett célok, amelyek számukra mellékes történetekként kezelhetők. Egy román újságnak régen nyilatkoztam: ahhoz, hogy sikeres legyél, egyrészt a pártodnak vagy a szövetségednek kormányon kell lennie. Másrészt, helyi szinten olyan pozícióban kell lenned, hogy a többségnek is fontos legyen a véleményed. Mert amennyiben át tudnak lépni rajtad, simán megteszik. A politika nem a tánciskolai jólneveltségről szól, hiszen itt azonnal átlépnek rajtad, ha megtehetik. Hála Istennek, az első időszakban olyan helyzet alakult ki, hogy az aradi, de a megyei tanácsban is szükség volt a 4-4 RMDSZ-es tanácsosunknak a szavazataira. Az aradi tanácsban Darida János, Horváth Levente, Bognár Levente, aki alpolgármesteri tisztséget is betöltött, illetve jómagam is tanácsosként működtem. Akkor a regnáló Szociáldemokrata Párt a mi négy szavazatunkkal vitte tovább a határozatait. Már az első találkozónkon elmondtam: a határozattervezeteik mindaddig meg fognak valósulni, amíg a mi elvárásaink is teljesülnek. Természetesen, nagyokat nyeltek, mert akkoriban a két párt országos vezetőségei között is állandó kapcsolattartás működött. Minket is három hónaponként elvittek egy-egy nagy, országos találkozóra, ahol nyilvánvalóvá tettük, hogy az iskola és a szobor kérdésében nem alkuszunk. Tehát helyben addig támogatjuk őket, amíg ez a két dolog megvalósul. Szerencsére, aradi szinten nem volt akadálya, mert Popa Dorel polgármester ilyen szempontból korrekt partner volt, miközben a megyénél a kéréseinket évente újra kellett fogalmaznunk. Négy év alatt csupán a peregi útnak a leaszfaltozása, valamint a szentpáli bekötőútnak zúzott kővel történt borítása valósult meg. Hozzá kell tennem: mi sem a semmiből indultunk, hiszen a mindkét tanácsban előttünk dolgozók is első pillanattól napirendre tűzték a szobor újraállításának az ügyét. Akkor azonban még nem voltak abban a helyzetben, hogy az ügyet előrevigyék.

Kiszabadult a szobor

– A kérdés 1999-ig húzódott, amikor létrejött a Radu Vasile és Orbán Viktor közötti találkozó. Utána a szobor ügye annyi zöld utat kapott, hogy az kikerülhetett a várból. Ez akkor egy óriási megvalósításnak számított, és minden alkalommal elmondtam: ha 1999-ben a szobor nem kerül ki a várból és nincs a minorita rendház udvarában, akkor mi sem tudtuk volna megtenni az utolsó lépést, vagyis a köztéren történt újraállítását. Ez egy kemény csapatmunka volt, amit évről évre tovább kellett vinni, vezetőségről, vezetőségre hárulva valósult meg. Azt is meg kell említeni: Dávid Ibolya új színt hozott a politizálásba, a női sármját, illetve a kemény és céltudatos női politikát vitte e kérdésbe, amit sikerült előre mozdítania. Volt benne egy bizonyos túlbuzgóság, ezért elmondtam neki: nem kell hetente eljönnie, mert a kérdés sínen van. Természetesen, a sikerben az ő munkája is fajsúlyosan benne van. 2004. április 25-én, végre a szobor újra köztérre került. Vele kapcsolatban valaki azt mondta: El sem tudod képzelni, hányan mondták már, hogy nekik köszönhető az újraállítás. Ilyenkor azt mondom: természetesen, nagyon sok embernek a munkája van benne, és az RMDSZ országos központjával is meg nem értéseink vannak ez ügyben, de ha innen, Aradról nem indítjuk el rögtön 1990-ben és nincs az alap-programban a szobor és az iskola, a központ talán soha nem szerez tudomást róla. Valóban sokat segítettek, és Markó Béla akkori szövetségi elnök gyakran járt Aradon, mert neki szívügye volt a szobor, és manapság is gyakran érdeklődik felőle. Volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztük: elkezdtük, de nem fog menni, amikor Adrian Năstasera rászállt a PSD-nek a nacionalista román vonala, de végül is megoldódott. Végül is sikerült, és manapság is kellemes, sikerélményként gondolok vissza, hiszen akkor én voltam az RMDSZ megyei elnöke. Ugyancsak én voltam az akkor is, amikor a Csiky Gergely Főgimnázium épületéből távoztak a román nyelvű osztályok. Ebből azonban nem kívánok magamnak népszerűséget kovácsolni.

– Hogyan látja, az aradi románság az eltelt 18 év alatt elfogadta-e a Szabadság-szobrot?

– Mindig elmondtam az RMDSZ országos vezetőségének, de a román partnereinknek is: azzal, hogy a Szabadság-szobor kikerült a várból és a minorita rendház udvarán, ha elemeire bontva is, de láthatóvá vált, ezzel a román lakosság is megnyugodott, elfogadta. Ebben megvan a maga érdeme Dorel Popa néhai polgármesternek és csapatának, de Cornel Maticának is, akik azt hangoztatták: e remekmű sok külföldi látogatót fog Aradra csábítani. A segítségük nélkül nem tudtuk volna felállítani, hiszen a helyén előbb ócskapiac, utána kisállatpiac működött, ezért ha el akartuk volna költöztetni, azt mondták volna: elvesszük az emberek szájától a kenyeret. Végül is ők megoldották, a piacoknak is más helyet találtak, tehát a közigazgatás szereplőinek is érdeme volt a felállításban. Megértem, hogy az akkori újraállításnak a fontossága fakulni kezd, de mondjanak nekem még egy, a Szabadság-szoborhoz mérhető jelentőségű emlékművet, amit Trianon után lebontottak, majd újraállítottak.

– Véleménye szerint, csorbítja-e a Szabadság-szobor jelentőségét a tény, hogy a Megbékélési parkban együtt áll az 1848-as román forradalmárok emlékművével?

– Semmivel nem akarom csorbítani a Ioan Borbolea építette emlékművet, Bukarestben számos munkáját láttam, szinte mind ilyen gyalogló embereket ábrázol, amivel elvette az élét a diadalív mondanivalójának, ami általában a győztesnek a hatalmát jelképezi. Szerencsénkre, odatette a be- és kivonuló figuráit, amelyekből szerintem raktáron is volt neki elég. Ami a véleményemet illeti, kezdettől vallottam: a szobrot fel kell állítani, ha annak ez lett az ára, hát legyen, de mindenki pontosan látni fogja a különbséget. Az egyik egy műalkotás, egy igazi művészi remekmű, miközben a másik az, ami. Az igazsághoz tartozik, hogy manapság a mienkhez hasonló szobrokat nem készítenek, a historizmus idejét múlta, ezért modern emlékművek készülnek. Megegyeztünk, hogy az 1848-as román üzeneteket nem teszik ki, tehát megbékélés jellege legyen. Ők elmondták, hogy Kosuth Lajos is rajta lesz, hát legyen. Azt is tudtuk, hogy a román emlékmű nem lesz kisebb a Szabadság-szobornál, amely közel 12 méter magas és 8 méter a körnek a sugara. A közöttük épült szökőkút és medence az később készült. A két alkotás számára szükséges hely kialakításáért ki kellett bővíteni a teret. Szerintem a Szabadság-szobor újraállításával mindenki jól járt, hiszen Arad egy tágas, vonzó parkkal gazdagodott, amelynek komoly turisztikai vonzata van. A Szabadság-szoborral manapság egyetlen gondunk van, amit meg is írtam a Kiszabadítottuk III. kötetében: vagyis, manapság a látványossága, és nem a mondanivalója a legfontosabb. Éppen ezért, tavaly sikerült diákok számára kiadnunk egy könyvecskét, amiben Több, mint szobor címmel, felhívtuk a figyelmet a remekmű elemeinek, illetve az egységes mondanivalójára. A jelzett kötetet 650 példányban ingyen kiosztottuk a megye magyar nyelvű általános iskoláiban. Jövőre újra kiadjuk a kötetet, hogy az V. és VI. osztályosok is megkaphassák.

(Folytatjuk)