A szabadságharc ábrázolása Thorma János festészetében

A szabadság, függetlenség, testvériség olyan alapfogalmak, amelyek mindig kiemelten fontosak voltak a magyarság számára. Ezeknek a hivatkozási alapját és megjelenítését szolgálta az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke. Az eszmék a művészetet is megérintették, számos művész fejezte ki véleményét, álláspontját és viszonyát ezzel kapcsolatban, köztük Bellony László, Than Mór, Orlay Petrich Soma, Székely Bertalan, Madarász Viktor, Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály, Feszty Árpád, Borsos József, Thorma János és sokan mások. Egy emlékképben két dolog sűrűsödik össze: maga a korabeli esemény, és azon keresztül a mindenkori jelennek szóló üzenet. Mindkettőnek az ábrázolása különböző módokon nyert formát, egy-egy művész álláspontjának függvényében. Ezt a személyes érintettség, egy közösség érzülete vagy a hivatalos művészetpolitika elvárásai befolyásolták. A szabadságharc bukása után hosszú ideig csak kevés kép készülhetett az eseményekről, ennek elsődleges oka a cenzúra volt. Az ábrázolások nagy része így is elsősorban külföldön kiadott grafikai lap volt, az a néhány téma pedig, amely megfestésre került, legtöbbször a műterem rejtekében maradt. Az 1867-es Kiegyezés után készült képek nagy része leginkább a társadalmi elvárások, a nemzeti identitástudat alapján kapott kifejezési formát – ez a meghatározó stílus, amelyet Lyka Károly találóan „nemzeti romantikának” nevezett, még nagyon sokáig kiemelt szerepet játszott. Az általánosan elterjedt allegorikus akadémista festészet jól megfelelt a magasztos eszmék kifejezésének.

Petőfi Sándor írta: „Mi voltunk a lámpafény, mely midőn a többi alszik, ég a sötétség éjjelén”. Ezt a fényt, a szabadság lángját továbbvinni, tovább éltetni, nagy feladat az utókornak. Számos író, költő, zenész, képzőművész vállalta ezt a nemes feladatot, hogy tolmácsolják a szabadságharc üzenetét a későbbi korok nemzedékeinek, hogy műveikkel neveljenek, tanítsanak arra, hogy nincs elveszett küzdelem, hogy az igaz ügyért érdemes harcolni, és hogy erősítsék nemzetünk élni akarását, mert hittel és életerővel győzni lehet a zsarnokság fölött.

A történelmi múltat ábrázoló művészek közül kiemelkedik Thorma János festőművész, aki két monumentális alkotásával, a Talpra magyarral és az Aradi vértanúkkal méltón tiszteleg a hősök előtt.

Thorma János elszegényedett nemesi családban született 1870-ben Kiskunhalason, de 14 éves korától, 1884-től Nagybányára költözött, ahol kibontakozott művészi tehetsége. Gimnazista korától élete végéig kötődött és ragaszkodott a történelmi romantikához, monumentális kompozícióin a magyar történelmi festészet legjobb hagyományainak tisztelete érződik. A múltat, a történelmet tudatformálóan ábrázolja mindkét monumentális festményén. A Talpra magyar c. festményét 1898-ben kezdte el, és élete végéig, 1937-ig dolgozott rajta. Már a kép mérete is lenyűgöző: 380x600 cm (eredetileg 6 m hosszúra és 4 m magasra tervezte). Ilyen nagyméretű kép megfestésére külön műtermet építtetett a nagybányai családi ház udvarán. A téma kiválasztása nem lehetett véletlen, hiszen már diákkorában is forradalmi eszméket vallott, így a kép nem egyszerűen történelmi festmény, nemcsak visszaemlékezés, hanem a művész és nemzedékének a vele azonos politikai nézeteket valló magyar társadalomnak a véleményét, az érzéseit fejezi ki. Rengeteget dolgozik, jól halad a munka, mégis ötévi festés után megsemmisíti az addig elkészült alkotást, és 1903-ben új koncepcióval kezdi újra a Talpra magyar festését. Budapestre utazik, rajzokat, vázlatokat készít a helyszínről, történelmi és helyrajzi adatokat gyűjt. Naponta 8–10 órát dolgozik a festményen. Egész életvitelét, időbeosztását meghatározza ez a mű. A több hónapos, intenzív munkája mellett alig jut ideje és energiája más képek megfestésére, de ebben a periódusban készülnek el a Mezőn, a Borús időben és az Ibolyaszedők című festményei, amelyek egyéni karakterük folytán a táj líraiságával ragadják meg a néző figyelmét.

Thorma Jánosban 1893-ban merült fel az aradi vértanúk megfestésének eszméje. Kortársai leírásai szerint a festő első dolga volt a tények megismerése, feltárása, ezt a lehető leglelkiismeretesebben végezte el. Minden forrásanyagot elolvasott, a helyszín megismerésére Aradra utazott, találkozott és alaposan kikérdezte a még élő szemtanúkat, sőt még egy akasztásos kivégzésen is részt vett Szatmáron. A kertjükben ácsoltatott hatalmas, fából készült műteremben eredetileg egy 400x800 cm-es vásznat feszít ki, amelyet fokozatosan csökkent. A kép végleges mérete 350x640 cm lesz. Ezek után alakította ki a koncepciót, történelmi jelmezekbe öltözött modellekkel dolgozva festette meg a nagyméretű képet. Meg volt győződve róla, hogy a történeti és helyrajzi hitelesség betartásával fokozható a művészeti teljesítmény. Ennél a festménynél sem lehetett véletlen a téma kiválasztása, neveltetéséből, hazafiságából adódott. A képet a művész minden színpadiasságtól mentesen alkotta meg, mintha egy pillanatfelvételt látnánk a szabadságharc legtragikusabb eseményéről. A kép, amelynek megfestéséhez különös erkölcsi erő, bátorság, művészi érettség kellett, nemcsak történelmi festmény, nemcsak visszaemlékezés, hanem az adott kor egy társadalmi rétegének politikai véleményét, érzéseit is kifejezi.

A kép 1849. október 6-a drámai eseményeit jeleníti meg. Kora reggel van, még alig virrad. A felhők közül átszűrődő fény komoran világítja meg a helyszínt. Négy csoportot különböztethetünk meg: a kilenc halálraítélt tábornokot, öt lelkészt, a négyszögben felsorakozott osztrák katonákat és a hóhérokat. De gondolatban térjünk vissza az időben. Reggel fél hatkor Uthyka Antal főporkoláb két foglár kíséretében indulásra szólította: Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt és Schweidel József tábornokokat, akik a vár északi kapuján hagyták el az erődítményt, s értek a vesztőhelyre. Az első sáncnál Zimmer hadbíró felolvasta a halálos ítéletet, majd tizenkét katona fegyvere osztotta a halált. A többi kilenc tábornok hallotta a lövéseket, tisztában voltak a helyzet súlyosságával, minden reményük odaveszett. Reggel hat órakor kezükön és lábukon megbilincselve, a vár udvarán kettesével sorakoztak, majd őket követte a szekér, amelyen Damjanichot szállították törött lába miatt. A krónika szerint a lovasszekeret Kalmár Sándor fazekasvarsándi magyar paraszt sírva hajtotta. Miután a gyászos menet elhagyta a várat a főkapun, Újarad felé kanyarodtak, és mintegy húszpercnyi út után feltűnt a vesztőhelyen a földbe ásott kilenc bitófa. Mindegyik oszlop három méterre volt egymástól, alattuk egy zsámolyszerű kis széket helyeztek el, amelyekre az áldozatokat állították fel. Fél hétkor Tichy őrnagy, aki a kivégzéseket vezényelte, felolvasta a halálos ítéleteket. Elsőnek Pöltenberg Ernőről oldják le a bilincset, aki odamegy a szekérhez és elbúcsúzik sorstársaitól. Damjanich lehajol hozzá, megcsókolja és „Isten áldjon meg kedves barátom”-mal búcsúzik tőle. Ezután fellép az első oszlop alá helyezett zsámolyra, kigombolva mellénye felső részét, megoldva nyakkendőjét. A hóhérsegéd megkötözi kezeit, a bakó ujjnyi vastag kötelet helyez a nyakára. Ez az a pillanat, amelyet megörökített a festő. A többi tábornok megtörten, de nagy méltósággal követi sorstársukat, aki felemelt fejjel, tekintetét az egyik lelkész által felmutatott feszületre emelve, büszkén vállalja a halált.

Nyolc tábornokon civil ruha van, egyedül Leiningen őrizhette meg tábornoki egyenruháját. Damjanichon fehér utazóköpenyege van, attilája fölé kerekítve. De gondolatban forgassuk tovább az eseményeket Balló Béni református lelkész visszaemlékezései nyomán, aki szemtanúja volt a tragikus eseményeknek. A következő áldozat Török Ignác, őt követi Lahner György (aki előző estén még fuvoláján a Lammermuri Lucia híres hattyúdalát játszotta), a negyedik Knézich Károly, majd Nagysándor József következett, hatodiknak gróf Leiningen Westerburg Károlyt szólították, aki az utolsó szó jogán tiltakozott, hogy azzal vádolták, hogy Buda ostrománál osztrák tiszteket végeztetett volna ki, de még be sem fejezte mondandóját, a pribék kikapta lába alól a zsámolyt. A hetedik akasztófa alá Aulich Lajos volt hadügyminiszter lépett, a legidősebb főtiszt a tábornokok közül. Nyolcadikként Damjanichot szólították, aki megjegyezte: „Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam”. Még odaszólt a hóhérnak: „Vigyázzon a szakállamra, arra mindig kényes voltam!” Utolsónak maradt Vécsey Károly. Rá szabták a legkegyetlenebb büntetést: végig kellett néznie nyolc bajtársának kivégzését.

A képen öt lelkészt látunk, mind az öten a katolikus lelkészek öltözetét viselik: fekete reverendát, karinget, nyakukban stólát, fejükön birétumot. Egyikük az elsőnek kivégzett tábornok előtt térdel, lehajtott fejjel imádkozik, mindkét kezével tartja a feszületet. Ketten közülük a szekér köré csoportosult tábornokokhoz csatlakoznak, a bitófához közelebb álló összekulcsolt kezében feszületet tart, a másik kezével eltakarja a szemét, hogy ne lássa a borzalmat. Két lelkész kissé félrébb húzódva áll, egyikük félrenéz, jobb kezét szívére szorítja, másikuk mindkét kezével a Szentírást tartja arca elé, szinte szeretne a mögé bújni. Ha elolvassuk Vinkler Brunó minorita szerzetes visszaemlékezéseit és az idevonatkozó dokumentumokat, rájövünk, hogy a valóságban másként történt. Még október 5-én Zimmer hadbíró hivatalból felkereste Kosztka Libor rendfőnököt, és kérte, hogy küldjön ki lelkészeket a halálraítéltek mellé. A tábornokok közül tíz katolikus, egy református (Dessewffy), egy evangélikus (Leiningen) és egy görögkeleti (Damjanich) vallású volt. A várban csak egy lelkész szolgált: Marchot Eduárd ferencrendi káplán. A halálraítélt tábornokokat négy minorita pap: Vinkler Brunó, Surjánszky Eusztach, Pléva Balázs és Bardócz Sándor, valamint Balló Benjámin református és Vasile Szombati görögkeleti lelkész kísérte utolsó útjukra.

Balló Benjamin református lelkész írta Leiningennénak 1849. november 20-án: „És valóban a vallásnak ezen lélekemelő hite volt az, ami bámulatos lelkierőt adott kiállni hősies önmegadással a legnehezebbet, mit a kérlelhetetlen sors emberre mérhet.” Ezeknek a lelkészeknek köszönhetjük, hogy mint szemtanúk, leírták visszaemlékezéseiket, megörökítve a szabadságharc legdrámaibb és legtragikusabb napjait.

A harmadik csoportot az osztrák katonák képezik, akik négyszögben, lábhoz tett fegyverrel vannak felsorakozva. A festmény egyik változatán a bitófák mögött látható a kivégzőosztag lóhátról vezénylő parancsnoka, de a végleges képen már nem jelenik meg. A katonák mint mellékszereplők vannak ábrázolva. Egyes leírások szerint a lezajlott tragédia számos tisztet és katonát beteggé tett.

A negyedik csoportba sorolhatjuk a hóhérokat. Szinte kirí a kép sötét, gyászt sugalló tónusából a hóhér cinóbervörös kabátja. Még a nevét is ismerjük, hiszen léteznek azok a bizonyítványok, amelyet Johann Schückl hadbíró százados állított ki Franz Bott brünni születésű hóhérnak arról, hogy a vértanú tábornokok kivégzésénél kellő ügyességet és jártasságot tanúsított.

Nemcsak a kép témája, hanem annak útja is eléggé tragikusnak mondható, hiszen 1896-ban nem állíthatják ki a műcsarnokban, mivel várták a király látogatását, így először saját költségén az Orczy-házban, majd a városligeti Vampetics vendéglő nagytermében állították ki. Még az év novemberében Aradon is látható volt. Elképzelhető, milyen zarándoklat volt ezen a kiállításon. 1906-ban a Műcsarnokban, 1907-ben a párizsi szalonban állítják ki. 1912-ben látható Nagybányán a jubileumi kiállításon. 1918-ban feltekerve a debreceni Református Kollégium Könyvtárába került megőrzésre, féltve nemzeti mondanivalója miatt. 1931-ben megvásárolta a magyar állam. 1998 óta újra restaurálva mindkét kép, a Talpra magyar és az Aradi vértanúk is ugyanabban a teremben vannak kiállítva Kiskunhalason a Thorma János Múzeumban.

A nagy formátumú Talpra magyar c. festményén megelevenedik a március 15-i forradalmi hangulat, a kép központi alakja Petőfi, őt emeli vállára az ifjúság. A helyszínen még felismerhető Vasvári Pál, valamint Jókai Mór, aki jobb kezében fehér lapot lobogtat, amelyen valószínűleg a 12 pont olvasható. A kép hangulata magával ragadja a nézőt, szinte ott érezzük magunkat a kora tavaszi időben, amikor már olvad a hó, a nap sugarai áttörnek a fátyolfelhőkön, megvilágítják a költőt és a kép főbb alakjait. A tömeg forrong, zászlókat lengetnek, egy nemzeti színűt és egy szűzmáriásat, amelyet valószínűleg a közeli templomból hoztak elő. A kép dinamikus, lendületes, a jelenlevők szinte együtt mondják a költővel a Nemzeti dal szövegét, sokan kardot, fokost vagy kalapot emelnek a magasba. A forradalmi ifjúság mellett megtaláljuk minden társadalmi réteg képviselőjét: az esernyős, cilinderes polgárt, a mesterembereket, a cifra szűrös parasztembert, aki megállt és csodálattal hallgatja Petőfi szavait. Az óriási festményen egyáltalán nincs holt felület. Minden centimétere tolmácsol valamit a nézőnek. Az esőpárás levegőben él az egész utca. A kis egyemeletes házaktól szegett városkép, az ég, a háztetők, az árnyékban villogó ablakok, a feltükröző havas, vizes föld csak jobban hangsúlyozzák az eseményeket. Egy vibráló, finom tónusa, hangulata van az egész képnek. A festmény híven adja vissza a forradalmi hangulatot, mintha valami fojtott láng fel-fellobbanna, szinte halljuk, hogy a szűnni nem akaró éljenzés hogyan harsan végig az utca hosszán. A Jókai kezében magasra emelt fehér lap azt is sejteti, hogy most fog megszületni a magyar sajtó, a magyar gondolat szabadsága. A márciusi ifjakon, akik Petőfi körül tömörülnek, látszik, hogy tudatában vannak cselekvésük jelentőségének. A költő egyéniségén látszik, hogy őszinte, felfűtött hangon szaval a tömegnek, amelyet magával ragad a hangulat, és együtt kiáltja a refrént, hogy: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk”.

***

Kaczián Géza 1905-ben a Magyar vértanúk című könyvében írta: „Nem fájt nekünk, hogy férfiúi tusában százezrek hullottak el a csatatéren. A nemzet katonájának sorsa az, s halála dicső, mert a hősi sírt megkoszorúzhatja nyíltan a honfikegyelet. A mi sebeink akkor fakadnak fel, ha gyáván meggyilkolt, fegyvertelen vértanúkra gondolunk, kiket hazug formaságok mellett ítéltek halálra arra nem jogosítottak, s adtak pribékek kezére. Ezer katona halála, ki zászlója védelmében dicsően ontja ki vérét a harcban, nem fáj annyira, mint egyetlen védtelen emberé, kit az igazság megcsúfolt istenasszonyának pirulása közben gyilkolnak meg az isteni jog és a törvény nevében. S amint nagypénteken mindig az Úrnak halálát hirdetjük, míglen eljövend, a vértanúk napján mindig azokra gondolunk, kik éppúgy vesztek el az igazságért, mint Ő, a legnagyobb bajnoka az örök igazságnak”.

Könyvészet:

• 1848–49 képekben I–II. Corvin Kiadó, Déva, 1999.

• Aradi vértanúk albuma. Budapest, 1895.

• Bay Miklós – Boros Judit – Murádin Jenő: Thorma. Budapest, 1997.

• Borghida István: Emlékezés Thorma Jánosra. Útunk évkönyv, 1970.

• Csorba Géza: 20. századi magyar festészet és szobrászat. Budapest, 1986.

• Katona Tamás: Aradi vértanúk I–II. Budapest, 1983.

• Lászlóffy Csaba – Varga Domokos: A magyarság rövid története. Kolozsvár, 1998.

• Murádin J.: Thorma János 1848-as képei. Kiskunhalas, 1998.

• Pávai Gy.: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc aradi emlékei, emlékhelyei. Arad, 1998.

• Pintér L.: Az aradi tizenhárom vértanú. Bukarest, 1973.

• Supka G.: Nemzet és emlékezet, 1848–1849. Budapest, 1985.

  Dr. Vajda Sándor