„Válassz olyan munkát, amit szeretsz és egy napot sem kell dolgoznod az életedben.”
Már nem emlékszem, mikor és milyen olvasmányomban – regényben, riportban? – bukkantam erre a kínai bölcsességre, egy azonban bizonyos, kitörölhetetlenül bevésődött az emlékezetembe. Minduntalan eszembe jutott, miközben Gerebenicsné Gábor Jolán nyugalmazott tanárnő visszaemlékezéseit, pályájának történetét hallgattam. Rá igazán illenek a fenti szavak.
A törékeny 80 éves asszonnyal egy hatvanéves érettségi találkozón, (amelynek ő volt a fő mozgósítója, lelke), ismerkedtem meg közelebbről, s igen csak felkeltette érdeklődésemet. Nem mindennap találkozik az ember lánya olyan személlyel, aki 70 éves koráig megszakítás nélkül, töretlen hittel, akaraterővel tanított, nevelt, minden energiáját a tanári hivatásnak szentelte.
Általános vélemény, hogy a tanári pálya minden más pályánál tágasabb, határtalanabb, túlárad saját partjain. A jó tanár nemcsak pedagógus, hanem kertész, filozófus, lélekbúvár, művész és mesterember egy személyben, s nemcsak tudását közvetíti, hanem példát ad, jellemet formál, ültet, gyomlál, olt és szemez, mint a kertész. Életet visz a könyvekbe, a könyveken keresztül a tanításba, állandó és eleven hidat épít az eszmény és a mindennap, az elvontság és a tapasztalás közé.
Nem könnyű ennyiféle elvárásnak, feladatnak eleget tenni folyamatosan, éveken, évtizedeken át. Nem is sikerül mindenkinek, de számtalan példa igazolja, hogy a szeretettel, odaadással, empátiával végzett kemény, fáradságos munka meghozza jutalmát: a tanítványok rokonszenvét, figyelmét, barátságát, jó emlékezetét…
Gerebenics Jolán nyugalmazott tanárnő életútja is ezt példázza.
Miután 1955-ben elvégezte Kolozsváron a Bolyai Egyetem biológia-természettudományi szakát, mindjárt visszakerült szülővárosába, Aradra. A Mosóczy-telepi iskolában kezdett el tanítani biológiát és kémiát, de ha a szükség úgy kívánta, fizikát, sőt még rajzot is. Tanított a 4-es számú iskolában és Gájban is magyar gyerekeknek, magyar nyelven. Csöndes szavakkal emlékezik a hosszú, szép életútra:
– Nagyon szerettem tanítani és nagyon szerettem a gyerekeket. A tanítás volt az életem… Pedig, ha jól belegondolok, sosem volt könnyű dolgom, könnyű dolgunk nekünk, magyarul oktató tanároknak. Egész pályánkon elkísért bennünket a törekvés, a feladat, hogy meg kell tartanunk a magyar iskolát… Jártunk falura is, házról házra, hogy meggyőzzük a szülőket: magyar iskolába írassák a gyermekeiket, ne szűnjenek meg az osztályok… Nemcsak az iskolában, iskolán kívül is igyekeztem minél több időt tölteni tanítványaimmal. Gyakran kirándultunk. Ezek az együttlétek, a számtalan kedves emlék erősítették a kapcsolatunkat. Volt tanítványaim, ma már nagyszülők, most is rám köszönnek, leállunk beszélgetni, emlékeket idézgetni. Ez nekem nagyon jól esik…
Joli néni nyugdíjazása után is folytatta a tanítást az iskolában, aztán hívták a Gyöngyház Alapítványhoz, segíteni, oktatni, nevelni. A szervezet szegény családok gyermekeinek ellátásáról, oktatásáról gondoskodott.
– Az alapítványnak Sándor Tivadar plébános úr adott otthont a gáji Máltai házban. Nemcsak tanítottam ott, hanem oda is költöztem, ott aludtam, hogy ne kelljen naponta villamosoznom, hisz a jelenlétemre éjjel-nappal szükség volt. Délelőttönként szakácsnő voltam, délután tanárnő, esténként pedig nagymama. Azok a gyermekek ki voltak éhezve a szeretetre, a figyelemre, a gyöngédségre… Egyik sem volt könnyű eset, de annál nagyobb volt az örömöm, ha azt érezhettem, hogy elfogadtak, megszerettek. Már nem volt hiábavaló a sok munka, a fáradozás… Aztán eljött az idő, amikor be kellett látnom, hogy le kell tennem a lantot, abba kell hagynom. Éveim súlyával egyre nehezebben birkóztam meg, egyre fáradtabb lettem. Elérkezett az idő, hogy pihenjek egy kicsit…
Azonban a hatvanéves érettségi találkozó megszervezésével Gerebenics Jolán nyugalmazott tanárnő bebizonyította, hogy még nyolcvanévesen is jó adag energiatartalékkal, tettrekészséggel rendelkezik.
Szívből kívánom, hogy ez még hosszú ideig így legyen. Jó egészségben éljen szeretett családja körében.
Hozzászólások