Amit a saját kezeddel alkotsz, azt nem vehetik el tőled

A nők nemzetközi napját ebben a hónapban ünneplik, ezért a Nyugati Jelen hasábjain márciusban hölgyekkel készült beszélgetéseket olvashatnak. Többnyire olyan hölgyekkel beszélgettünk, akik kézműveskedésből, saját vállalkozást működtetve keresik meg a mindennapi betevőt, vagy akár hobbiból űzik e csodás mesterséget.

Crişan Éva 1986. augusztus 30-án született Kisiratoson, itt kezdte tanulmányait, majd Temesváron a római katolikus Gerhardinumban folytatta, ezután pedig Kolozsváron tanult tovább a Babeş–Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán.

– Körülbelül 10 éve, amikor megismertelek, pincérként dolgoztál a Jelen Ház éttermében. Azóta férjhez mentél, szültél két gyermeket, és ma már saját vállalkozást vezetsz, miközben kézműveskedsz is. Hogyan történt ez a nagy váltás?

– Hirtelen jött minden, mondhatnám. Amikor megismertem a férjem, már az első héten tudtam, hogy ő az igazi. Fél évre rá össze is házasodtunk, s az első házassági évfordulónkon kereszteltük a fiúnkat, Zalánt. Időközben megszületett a lányunk is, Zselyke, s ilyenkor az ember úgy érezné, hogy most már teljes az élete, minden megvan a boldogsághoz. Én mégis a főzés, mosás, takarítás, kertészkedés s a két gyermek mellett úgy éreztem hiányzik valami. Az önmegvalósítás.

– Mikor és miért fogalmazódott meg benned, hogy magadnak dolgozz?

– Zselyke másfél év körüli lehetett, amikor úgy éreztem, nekem valamit még le kell tennem az asztalra. Akkorra már felvásároltam pár kilogramm gyapjút, próbálgattam a nemezelést, tetszett is, de valahogy nem volt az igazi. November vége volt, s én azon tűnődtem, hogy jönnek az ünnepek, s valami eredeti, szép, magyaros ajándékot szeretnék adni a szeretteimnek. Böngésztem a neten, s megakadt a szemem egy gravírozó/pirográf gépen (elektromos égető készülék, amely segítségével fa anyagot is lehet dekorálni). Gondoltam, mit veszíthetek, megveszem, és ha egyébre nem is, a családon belül jó lesz ajándékkészítésre. Feltettem egy pár képet az elkészült munkákból az internetre, karácsonyra annyi megrendelésem lett, hogy még éjjel is dolgoznom kellett, hogy tartsam az iramot. Következő évben részt vettem kézműves vásárokon, majd egy évre rá álmodtam egy nagyot, és megnyitottuk Pécskán a kézműves üzletet.

– Nemcsak vezeted a vállalkozást, de kézműveskedsz is. Egészen pontosan ez mit takar? Miket készítesz?

– A férjem ácsként is dolgozik, így a fával különösen jó viszonyt ápolunk. Továbbra is égetek, a férjem segít egyes famegmunkálási dolgokban, ezenkívül korondi jellegű termékeket árulok. Különösen közel állnak a szívemhez a magyaros minták, fából készült tárgyakra égetek egyéni megrendelések alapján.

– Honnan, kitől tanultad ezt a módszert?

– A tanulás csupán önszorgalom volt, senki sem tanított, bár tudtam mi fán terem, magát a műveletet egyedül sajátítottam el. Ihletet merítettem egy nagyon kedves volt tanárom munkájából, aki még általános iskolában tanított. Ő készítette/ készíti mai napig a végzős diákok tablóját, mindenki Tanárbácsija, Benedek Sándor.

– Saját munkáidon kívül még miket árulsz?

– Említettem a korondi jellegű termékeket. Fontos számomra a környezettudatosság, így igyekszem az árut is ennek megfelelően összeválogatni, hogy lehetőleg ne tartalmazzon műanyagot. Ezenkívül fontos, hogy hagyományainkat is hűen tükrözze. Főként gyapjú, kerámia és fatermékeket forgalmazunk, valamint készítünk személyre szabott pólót, bögrét, párnát is.

– Hogyan éled meg nőként ezt a szerteágazó szerepet?

– Állíthatom, hogy a javamra vált minden szempontból. Bár itt több szerepről beszélhetünk, úgy érzem, elég jól helyt állok mindegyikben. Nem gondolom, hogy férfiként jobban boldogulnék, bár lehet egy rönköt hamarabb elmozdítanék. Az ember életében minden okkal történik véleményem szerint, az is, hogy nőnek születik az ember lánya, s az is, hogy milyen utat jár be. Megvan a tanulópénz is mindenért, de azt, amit az ember a saját kezével alkot, teremt s az ezzel járó elégedettséget senki sem veheti el tőle.

– Van-e olyan ember az életedben, aki hozzájárult ahhoz, hogy most azzal foglalkozol, amivel?

– Igen, az „Öregúr”. Nagyapám, akit nagyon szerettem, 7 éves koromban itt hagyott, de úgy érzem lélekben végigkísérte az egész életemet. Kézdivásárhelyi, becsületes, erős székely ember volt. Számomra ő a példakép, aki sohasem tagadta meg a magyarságát. Az én célom is ez lenne, hogy tartsuk fenn továbbra is, amit őseink ránk hagytak, s büszkén vállaljuk azt.