Árpád-házi Szent István öröksége

2013. augusztus 19. 21:22 (hétfő) /

Augusztus huszadika tájékán aligha kerülhetjük el, hogy legalább egy villanásnyi ideig ne ejtse hatalmába gondolatainkat István (997–1038) királyunk emléke, államalapító történelmi tette és ne töprengjünk el örökségéről: a magyar hazáról és a nemzetről. 

Nem lehet elégszer elmondani, hogy Árpád-házi Első István cselekedetei többszörösen korszakalkotók voltak, hiszen egy olyan politikai értékrend mellett tett hitet, amely Európa nyugati felét felvirágoztatta és biztosította hosszú időre az állameszme folyamatosságát.

Egyértelműen és harcosan kiállt a nyugati kereszténység felvételéért és terjesztéséért, kibocsátotta első törvényeinket, államot szervezett, mely a súlyos és csaknem végzetes csapások ellenére több mint ezer éven át fennállt és működött.

Semmit sem vesz el Szent István politikai döntésének súlyából az a tény, hogy nem is tehetett másként, ha teljesíteni akarta küldetését. A Kárpát-medencében a kilencedik század végi honfoglalásunk idején és azt követően „hatalmi űr” volt, tehát államot kellett szervezni. Hatalmilag uralni kellett a térséget, vagy átengedni másnak a hatalmi befolyást, ami hűbériséget, esetleg visszavonulást, esetleg pusztulást jelentett volna.

„Termete alacsony volt, de a lelke nagy”

Szent István kétségtelenül a magyar történelem egyik meghatározó egyénisége. Aligha van a világtörténelemben ennyire egy ember meggyőződéséhez, nevéhez fűződő, történelmileg igazolt döntési sorozat. Mindezek ellenére alig ismerjük valójában. A középkori történelemnek ebben a korai szakaszában az egyénítő ábrázolás ritka, akár írásban, akár képben. A szereplők tetteiről pedig ritkán tudunk annyit, hogy azokból következtethessünk a jellemükre. Szent Istvánról sokkal később azt írták, hogy termete alacsony volt, de a lelke nagy.

Gondolkodása az akkori idők viszonylatában „modern” volt. Tevékenységét a keresztény egyház azzal honorálta, hogy halála után 45 évvel szentté avatta. Ezután a nép sokáig csak a „szent király” néven emlegette, és a tiszteletére szentelt középkori templomok Szentkirály nevét ma is számos település őrzi a Kárpát-medencében.

A hit, a béke szeretete és a jó ügy buzgó szolgálata jellemezte uralkodását. Ez azonban önmagában nem elegendő egy társadalom átalakítására. Ehhez államférfiúi, sőt szükség esetén katonai képességek is kellenek. István mint államférfi egy évezredre szólót alkotott, mint hadvezér pedig minden háborút megnyert. Képességei legjobban tetteiből ítélhetők meg. Első koronás királyunk ezer évvel ezelőtt alapított keresztény államának legitimitását és integritását az első világháború után bekövetkezett szétverésig senki sem vonta kétségbe, még a török hódoltság idején sem. Azt a területet, melyet Szent István az első és második évezred fordulóján egységesített, ezer évvel később a korábbi vetélytársak és új „segédjeik” próbálták hatalmilag átszervezni a maguk javára, de egyértelműen a magyarság kárára.

Ennek az átszervezésnek azonban a mai napig kétségbe vonható a legitimitása, annak ellenére, hogy már több mint háromnegyed évszázada tart.

„Ha a hitnek a pajzsát tartod, rajtad az idvesség sisakja is”

Ha magáról Istvánról nem is tudunk sokat, az Imre fiához intézett Intelmekből kiderül, mit tekintett saját maga az államvezetés ideáljának. A tíz pontban összefoglalt államvezetési tanácsok napjainkban leggyakrabban idézett mondata a hatodik, a vendégek befogadásáról szóló fejezetben található: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől  elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. „Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Maga István király is gyakorolta az Intelmekben megkövetelt békeszeretet, türelem, igaz ítélkezés gyámolításának erényeit. Az ő uralkodásában a korabeli viszonyokhoz képest a humanizmus és a tolerancia vált vezéreszmévé, módszerré pedig a céltudatos, de békés konfrontáció.

A honfoglaló magyarság és a középkori magyar állam ismerte az államalkotói egyenjogúságot. A honfoglaló sereget különböző nemzetségek (ma azt mondhatnánk, nemzetek) alkották, amelyek politikai értékükben – egymás viszonylatában – egyenrangúak voltak.

Az államszervezés utáni új jövevényeket szervezettségi szintjüknek megfelelő közösségi jogokkal felruházva kapcsolták be az állam vérkeringésébe. A középkori magyar állam az akkori nemzetfogalom szerint a nemzet keretében csak a rendiség hierarchiájának függvényében ismert különbözőségeket.

„Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában”

(A hit tettek híján meghal)

Az Intelmek pontjai között van néhány olyan is, amelyet ritkábban idézünk. Az eredet okán is érdemes emlékeztetni arra, hogy a középkori felfogás szerint az uralkodó nem egyszerűen öröklés vagy vérségi kötelék által vált azzá, hanem a keresztény hitelveknek megfelelő tettei emelték e tisztségbe. Mint István írja: „A hit tettek híján meghal”, e tettek között pedig kiemelt helyet foglalt el a keresztény királyság megalapítása. Ezért a fejedelem koronát kért II. Szilveszter pápától, melyet Asztrik apát, térítő pap hozott el István számára Rómából, és ezt 1001 újév napján ünnepélyesen Esztergomban a fejére tétette.

„Légy erős és légy alázatos”

Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját – adja útravalóul István, világossá téve, hogy az olykor véres harcokban is megnyilvánuló erő nem despota önmagáért való öldöklése. Amikor pedig biblikus ihletéssel „irgalmasságot” és „alázatot” akar és nem áldozatot, akkor a megértés, a megvilágosodás reményében fordul fiához és népéhez: „Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csak a gőg és a gyűlöltség”. István felfogása szerint a „türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek zsarnokoskodnak” – miközben tudja, hogy a legjobb szervezet sem működhet megfelelő szellemi támaszték nélkül. A szellemi-erkölcsi támaszték kijelölésénél a Tízparancsolatot állítja elénk, világossá téve, hogy az emberi együttélés örök érvényű szabályai mindenkire, alattvalókra és vezetőkre egyaránt vonatkoznak. Ott, abban az országban, ahol a középkornak ebben a szakaszában ilyen kijelentések, felfogások születtek az egyházról, államról, az ősök tiszteletéről, a türelem erényéről, az irgalmas életmódról, ott magas politikai kultúra és műveltség lehetett.

Kollektív egyenrangúság és önrendelkezés

Szent István több mint ezer évvel ezelőtt alapított zártrendszerű „demokráciáját” ugyan joggal utasította el az újkor polgársága, de helyette egy ellentmondásos és kettős értékrendet hozott létre. Egyet a maga számára Nyugat-Európában: a liberális polgári jogállamot. Számunkra mellérendelte az ezzel ellentmondó kollektív önrendelkezés elvét. A kettőt pedig váltakozva és olymódon érvényesíti, ahogy érdekeinek leginkább megfelel, de eleve kizárja a különböző nemzetrészek közötti eredendő egyenrangúságot.

Az új „érdekelvű” értékrend „megalkotói” a nemzetek önrendelkezésén nem az egyenlő közösségi jogérvényesítést értették, hanem egy hatalmilag legitimált érdekérvényesítést. Tehát a nemzetek önrendelkezésének elve és joga nem a természetes közösségi önrendelkezési jogból ered, és nem tartalmazza a közösségek államalkotói jogegyenlőségét sem.

Ennek a zavaros politikai érdekrendbeli helyzetnek változtathatóságba vetett bizalomra (vagy megváltoztatására) van szükség. Vissza kell térni a korábbi értékrend időtálló értékeihez: a kollektív egyenrangúsághoz, az önrendelkezési elvhez és ezt szervesen rákapcsolni a liberális jogállam értékrendjére – ahogy az a történelem folyamán természetszerűen kialakult a nyugat-európai országokban.

Így kerülhet előtérbe az értékközpontúság a hatalmi elvűvel szemben, mert az előbbi semmilyen értéket nem utasít el, csak logikai rendszerbe illeszti. Ma ez számunkra annyit jelent, hogy az elszakított területeken élő magyarság a többi közösséggel egyenrangú partnerként alkotná az államot.

Ily módon megvalósulna a szentistváni államalapítás filozófiai folyamatossága is, amelynek – intelmei alapján – egyik alapelve volt, hogy „magunkért mindent, másik ellen semmit”.

Komádi Sándor

Hozzászólások