Árva gyermekből asztalosinas, majd a festészet óriása

Munkácsy Mihály születésének tavaly 180., s halálának idei 125. évfordulója alkalmából az aradi Kölcsey Egyesület a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeummal együttműködésben egy tömör, de a művész megpróbáltatásokkal teli életét felvázoló előadást szervezett a festő három művének is otthont adó aradi Kultúrpalota képtárában. A festő életéről és munkásságáról fennmaradt és fellelhető (nem elveszett) forrásokból származó információkat a békéscsabai múzeum művészettörténésze és muzeológusa, Gyarmati Gabriella igyekezett a lehető legközérthetőbben átadni, számos kevésbé ismert részletet is megosztva a népes hallgatósággal. 

„Mi is nagyon igyekszünk éltetni Békéscsabán a még a művész életében kialakult Munkácsy-kultuszt, de nem ott született Munkácsy Mihály, hanem Munkácson Lieb Mihály Leó néven 1844. február 20-án. Szülőházát lebontották, hogy egy nagyon szép és méltó emlékmúzeumot hozzanak létre, de a XX. század eseményei ezt nem tették lehetővé és végül egy kevésbé frappáns lakóházat helyeztek el ezen a területen, s azon egy emléktábla emlékeztet Munkácsy Mihályra. Szüleiről Orlai Petrich Soma festőművész készített egy portrépárt, ami azért érdekes, mert, ha a szomszéd teremben tartanám az előadást, ott rögtön láthatnánk is a festőművész néhány művét. Ő Petőfi Sándor másod unokatestvére volt, és a Békés vármegyei Mezőberényen született, és vissza-visszatért oda. Ráadásul mikor Petőfi Sándor utolsó útjára indult, tőle indult el. 

Munkácsy Mihály Munkácson született, de négy év elteltével az édesapját áthelyezték a kor jelentős kereskedelmi központjának számító Miskolcra. A művész kisgyermekkorában jutott árvaságra. Először az édesanyját veszítette el, majd az édesapját, s így került a Békés vármegyei Csabára. A nagybátyja, édesanyjának a testvére, Reök István vitte őt Csabára, aki maga is önkéntes száműzetésként választotta, hogy a városba költözik, mert az 1848–49-es forradalom idején minisztériumi titkári teendőket látott el, s amikor lezárult a szabadságharc, megfosztották jogi diplomájától, így világos volt, hogy a fővárosban nincs maradása. Csabán élő testvére, Karolina invitálta, hogy menjenek oda. Munkácsy ’52 tavaszán érkezett abba az épületbe, amely ma is megvan, és ahogy akkoriban, most is több bérlő lakja. Nagybátya egy családját elvesztett, kedvtelen férfi volt, aki magához vette a gyermeket, akivel előtte nem is találkozott. Az a bizonyos nagynéni, Reök Karolina, aki Csabára hívta őket nagyon nagy szeretettel fordult a fiúhoz, aki nem csak a szüleit veszítette el, meg azt az életformát és környezetet, amiben addig nevelkedett, hanem testvéreitől is külön választották szüleik halála után, mert senki nem vállalta fel az öt gyermeket együtt. A gyerekeket édesanyjuk testvérei osztották el egymás között. A nagynéni férjével, Steiner Jakabbal magához vette Munkácsy húgát, Gizellát, aki két évvel volt fiatalabb nála – a későbbi festőművész családja rendszeresen vendégeskedett Steinerék kúriájában. Munkácsy tehát ’52 tavaszán érkezett Csabára, lényegében volt néhány jó hónapja, majd decemberben egy nagyon durva és erőszakos rablótámadás érte a kúriát. A család a nagy szalonban volt, amikor betyárok támadtak rájuk. Mindenkit a padlóra fektettek, a két gyereket a lábuknál fogva kötözték össze. Az ajtókat becsukták, és kínozni kezdték a nagynénit. (Érdekes, hogy Munkácsynak volt ez a betyárokkal kapcsolatos szörnyű élménye, de az első jelentős sikerét hozó Siralomház című festményen szereplő betyárral, aki akár a szabadságharcban is részt vehetett, akár szimpatizálhatunk is, tehát a festőben is volt egyfajta kettősség.) Órákon keresztül tartott a fosztogatás és nagynénjének bántalmazása, amikor végül is a betyárok otthagyták őket. A történtek nagynénjét annyira megviselték, hogy körülbelül 10 nap múlva meg is halt. Ekkor veszítette el Munkácsy a második anyját, s nagynénje férje a tragédia után eladta a gyönyörű kúriát, és Törökbálintra költözött” – mesélte képekkel illusztrálva a történelmi tényeket az előadó. 

Munkácsy és Arad

Reök István ott maradt a még mindig kisgyermek Munkácsyival, akinek szeretett volna egy szakmát adni a kezébe, ezért Lang György békéscsabai asztaloshoz adta inasnak. Ebből az időből fennmaradt egy Munkácsy által készített intarziás fa dobozka, amelyet első szerelmének, Bartók Ilona kisasszonynak készített. Asztalosságának idejéből Békéscsabán a szlovák tájházban egy Munkácsy festette ládát őriznek. Inassága éveire reflektálva festhette meg az Ásító inas teljes alakos festményt – bár eredetileg nem egy asztalos inast, hanem egy suszterinast akart megörökíteni –, amely nyolc évvel ezelőtt bukkant fel egy londoni aukción. Lang György műhelyében három évet töltött el Munkácsy, majd elhagyta Csabát, és Aradra költözött. 

„Érdemes egy számvetést készítenünk azzal kapcsolatban milyen volt az élete miután Aradra költözött. Ameddig Békéscsabán élt voltak barátai, hasonló korú fiúk, akik továbbtanultak. Ő Albert Ferdinánd műhelyébe került segédként, ami az asztalos inasság továbbtanulását jelentette, s közben egy könyvkereskedésben értékesített rajzai jelentettek számára reményt. Munkácsy úgy gondolta, hogy miután Aradon elvégzi tanulmányait, Békéscsabán nyithat asztalos műhelyt. Aradon a királyi főgimnáziumban tanuló barátaival esténként rendszeresen találkozott, de nyilvánvaló volt, mennyire különbözőek, műveltségi szintjük és tudásuk között egyre mélyebb szakadék alakult ki. Önéletrajzában le is írta mennyire szenvedett, mert bár szeretett volna rajzolással foglalkozni, senki nem tanította. 1861 januárjában már annyira beteg volt, hogy el kellett hagynia az asztalos műhelyt, visszautazott Békéscsabára, de nagybátyja ekkor már nem Békéscsabán élt, mert állást kapott a gyulai vármegyeházán. Váltólázat állapítottak meg Munkácsynál, s nagybátyjának is be kellett látnia, hogy ilyen állapotban nem küldheti vissza Aradra. Öt hétig Fischer Károly rajztanárnál tanult Munkácsy, s itt ismerkedett meg Szamossy Elek vándor festővel, akit a Wenckheim-kastély tulajdonosai azzal bíztak meg, hogy a családi ősgaléria darabjait restaurálja. Szamossy tiszteletét tette a helyi művésznél, Fischer Károlynál, és ott meglátta a fiatal Munkácsyt rajzolni, s elhívta a kastélyban kialakított ideiglenes műtermébe, hogy tanítsa. A festő nagyon jó alapokkal indította el tanítványát a művészi pályán. Munkácsy egy idő után rájött, hogy más művészekkel is találkoznia kell, másoktól is tanulnia kell, így visszautazott Csabára, ahol a nevelőapja által bérelt birtokon kezdett dolgozni. Az ecseteket, a Szamossy Elektől tanultakat követve, maga kötötte. 1862 szeptembere, vagy októbere környékén készült el az első olajfestménye, amelynek nem tudjuk hol található az eredetije, az a bizonyos Levélolvasás című kép, amellyel annyira elégedett volt, hogy amikor Pestre költözött, magával vitte, hogy a festők véleményezhessék. Pestre került, majd a bécsi akadémián folytatta tanulmányait, de az a mester, aki miatt az akadémiára ment, meghalt, így nem volt értelme, hogy Bécsben maradjon. Visszajött Magyarországra, majd a müncheni akadémiára nyert felvételt, és ott végezte tanulmányait. Aradra 1867 augusztusában érkezik ismét, azért hogy az országos dalárünnepélyt dokumentáló rajzokat készítsen. Legközelebb 1864-ben járnak Aradon Munkácsyék, amikor feleségül vette egykori támogatója és barátja özvegyét, Cécile Papiert. A kézfogójuk a colpachi kastélyban volt, majd Európa számos nagyvárosát és művészeti központját érintő nászútra indultak. 1890-ben Arad akkori polgármestere, Salacz Gyula levélben kereste fel a művészt, azzal hogy szeretné, ha részt venne az aradi Szabadság-szobor avatási ünnepségén. A művész és családja is forradalompárti volt, és ide is utazott feleségével. 

Mindig úgy emlegetjük Munkácsyt, hogy hiába élt olyan nagyon sokáig külföldön, ő mindig magyar maradt. Ez megjelenik a témaválasztásaiban, mindig előkerülnek hazafias témák. Sokáig nagyon nagy sikerei voltak. Amikor megvetette a lábát Párizsban az 1870-es években, néhány év elteltével ő lett a világ legjobban fizetett művésze. Mégis volt egy dolog, amire nagyon vágyott, és nagyon sokáig nem kapta meg: az állami magyar megbízás. Ezt a lehetőséget egészen addig nem kapta meg, amíg az akkor épülő bécsi szépművészeti múzeum lépcsőházának mennyezetképére megrendelés nem érkezett. Ekkor kaptak észbe a magyarok, és ekkor kapta meg a megbízást az akkor épülő magyar parlament főrendi házi üléstermében a honfoglalás jelenetének megfestésére, a szónoki pulpitus fölé. 

Az aradi megemlékezés nagyon fontos volt Munkácsy számára, különösen a 13 vértanú kivégzőhelyére tett közös zarándoklat. Fel is jegyezték róla, hogy lelkesen a menet elején haladt. Kiállításokat szerveztek, és ekkor Aradon találkozott ismét a húgával. Mint az előadás elején elmondtam, a szüleik halála után a gyerekeket elválasztották, ez ’52-ben történt, és legközelebb ’72-ben látták egymást, amikor hazajöttek a nászútról. Bátyja, Emil lányával is Aradon találkozott először, amikor az emlékmű felavatása volt. 

1900. május elsején a Bonn melletti Endenichben lévő szanatóriumban halt meg a festő, 56 éves korában, bár a ravatalon készült képen úgy néz ki, mint egy aggastyán. Nyilván betegsége is megterhelte őt, de ennek ellenére fel tudott építeni egy ilyen hatalmas életművet, meg tudta festeni ezeket a hatalmas képeket, ami elképesztő. Emlékirataiban azt írta, hogy lényegében az asztalos műhelyben tanulta meg ezt a kitartást, mert ott nem volt fáradtság, kedvetlenség, s ő hozzászokott, hogy a feladatára koncentrálva kitartóan kell dolgoznia” – a művészettörténész kiemelte, hogy két hónappal ezelőtt egy érdekes szövegre lelt, melyben Zsilinszky Mihály arról írt, hogy mikor a festőt Budapestre hazaszállították egy dupla koporsóban, az osztrák határon megvámolták a Munkácsy Mihály testét őrző koporsót. 

Az előadás utolsó mozzanataként Gyarmati Gabriella az aradi képtárban lévő három Munkácsy-festmény eredetéről és jelentőségéről mesélt. Ezek a Levelet olvasó hölgy, a Kevés dolog kell a boldogsághoz és a Búsuló betyár című festmények. A festő özvegye 1903-ban egy nagyobb műmennyiséget adott át a pesti Szépművészeti Múzeumnak, megállapodást kötve a magyar állammal. Az özvegy egy komoly összegért adta át a műveket, amely pénzből egy nehéz körülmények között élő, vagy beteg művészeket támogató alapítványt hozott létre, illetve a művészek halála után a családjaikat támogatta. Az Aradon kiállított képek a Budapesti Szépművészeti Múzeumnak adott művek részeként kerültek 1913-ban Aradra. A Búsuló betyár és a Levelet olvasó hölgy című festmények először 2006-ban hagyták el az aradi múzeum falait, amikor a békéscsabai múzeum egy Munkácsy-kiállítás erejéig kölcsönkérte a két festményt. Az állandó kiállítás részét képező három festményt a budapesti Szépművészeti Múzeum törölte leltárából, gondolván, hogy a képek többé nem kerülnek vissza gyűjteményükbe, végleg az aradi múzeum gyűjteményét gazdagítva.  

A tartalmas előadást követően, a közönség tagjai friss szemmel, új információkkal gazdagodva szemlélték meg ismét a múzeum részlegén kiállított festményeket és kiállítási tárgyakat.