Átadni a zenélés örömét

A dévai Szent Ferenc Alapítvány 25 éves évfordulóján több olyan fiatal felnőtt volt jelen tanárként, nevelőként, akik hajdan szintén a dévai gyermekotthonban nevelkedtek. Varga Csaba középiskolás diákként került a Zsil völgyéből Dévára, ahol a Szent Ferenc Alapítványnál lelt otthonra. Ma már gitártanárként és zenekarvezetőként foglalkozik az alapítványnál nevelkedő gyermekekkel. A 25 éves fennállást ünneplő rendezvényen színes zenei műsorral léptek színpadra. Ezt követően beszélgettünk.

– Érettségi után Magyarországon kezdted el zenei tanulmányaidat. Aztán mégis visszatértél....

– Visszatértem, mert hívtak. Csaba testvér felajánlotta a marosillyei Bethlen szülőház gondnokságát és egyben a munkatársi viszonyt az alapítványnál, amelyben a gyermekek zenei oktatása, különböző alkalmakra készülő műsorok összeállítása volt a feladatom. Az elején magam sem nagyon tudtam, hogyan fogjak hozzá. Éneket, gitárt, furulyát oktattam. Zenei tudásom sem volt még túl bő, pedagógiai képzéssel pedig egyáltalán nem rendelkeztem. De úgy éreztem, ha elég kitartó vagyok, csak kikerekedik valami a munkánkból. Legfontosabbnak azt tartottam, hogy átadjam a zenélés örömét. Csaba testvér kérésére előbb karácsonyi, húsvéti, templomi ünnepségekre készítettünk műsorokat, aztán lassan továbbléptünk és verszenésítéssel is próbálkoztunk. Egészen jóra sikeredett ez is, Ne félj címen saját cd-t tudtunk kiadni. Közben alapító tagként bekapcsolódtam a Dél-Erdélyért kulturális társaság munkájába. Ott is zenekart alapítottunk, és a reneszánsz muzsika beépült az alapítványi repertoárunkba is. Meghívást kaptunk különböző történelmi megemlékezésekre, kulturális, iskolai rendezvényekre, még a dévai baba–mama klubba is. És Csaba testvért is többször elkísértük különböző alkalmakra.

– A zenekarral együtt te magad is folyton fejlődtél...

– Igen. Minden egyes felkérés újabb kihívást jelentett. És már maga a heti rendszerességű oktatás rákényszerített a fejlődésre. Minden év elején meghirdettem a gitároktatást az alapítványnál, aztán jöttek a gyermekek hétről hétre és éreztem, hogy mindig valami újat kell nyújtanom nekik, hiszen különben ellaposodik az egész és elpártolnak a hangszertől. Ugyanakkor magam is vágytam a fejlődésre, a zene világában való elmélyülésre. Tanulni akartam, jól felkészült, komoly szakemberektől. Erre végül a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián nyílt lehetőségem, ahol elvégeztem a gitárszakot. Aztán kamarazenéből mesteriztem Nagyváradon. És e tanulmányaim során nem csupán a zenei tudásom fejlődött, hanem olyan művészekkel kerültem kapcsolatba, akikről korábban álmodni sem mertem. Dr. Beke Istvánnal kötött barátságom nyomán sok nagyszerű külföldi gitárművészt ismertem meg, részt vehettem az előadásaikon, mesterkurzusaikon. Ez nagy lendületet adott. Minél többet tudtam, annál többre vágytam.

– A fejlődéshez a lelkesedés mellett anyagi támogatásra is szükség van. Hogyan sikerült ezt biztosítani?

– Akárcsak a szakmai  fejlődés, az anyagi háttér is párhuzamosan alakult a saját életemben és az alapítványi gyermekzenekarnál. Utóbbinál az adott nagy lökést, amikor egy neves magyarországi együttes 100 000 forintot adott hangszervásárlásra. Akkor elmentem Szászrégenbe és megvásároltam a gitárokat. Mikor már valamelyest játszani tudtak rajta a gyermekek, több támogató előtt koncerteztünk és sokan nagyra értékelték a munkánkat, anyagilag is mellénk álltak. Többször történt, hogy pályáztunk a Communitas Alapítványhoz is hangszerre, kellékekre, húrokra, kottatartóra és hála istennek, mára már minőségi hangszereik és kellékeik vannak a gyerekeknek. A tevékenységet idén is támogatta a kolozsvári Communitas Alapítvány 1000 lejjel. A gitárok kapcsán az az egyezség, hogy aki érettségiig kitart a zenekarban, az megkapja a hangszerét, magával viheti. Már többen megkapták a gitárjukat és igazán mondhatom, hogy meg is érdemelték. Ami a magam fejlődésének anyagi hátterét illeti, nagyon összefügg a szakmai fejlődéssel. Ahogy elvégeztem a zeneakadémiát, tanári állást kaptam a dévai művészeti líceumban. Mivel azelőtt nem volt Déván gitárszak, nagyon sok tanítványom lett. Sokat dolgoztam és apránként megengedhettem magamnak egy jobb hangszert, egy-egy minőségibb kottát, oktatói segédeszközöket, cd-ket. Ez mind nagyon fontos ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Közben az alapítványi gyermekzenekar mellett dévai tanítványaimból megalapítottam a Rozetta klasszikus gitár együttest, amellyel szintén több fellépésünk volt már különböző alkalmakkal. És az utóbbi időben újra igyekszem élőzenét biztosítani a dévai Renaissance táncegyüttesnek.

– Idestova 12 éve dolgozol a dévai Szent Ferenc Alapítvány munkatársaként. Mi az, ami itt tart téged?

– A nehéz sorsú gyermekekkel való foglalkozás kiteljesedést hoz számomra. Olyan álmokat, vágyakat látok megvalósulni, amelyek megerősítenek abban, hogy érdemes felkarolni a tehetséges gyermekeket, érdemes megtanítani őket a szép, igényes muzsikára. Most már több tanítványomnál kezd beérni a munkánk gyümölcse. Versenyekről hoztak már jó eredményt, felvételire készítettem fel diákokat. Tartalmas, szép és nagyon széles skálán mozgó műsorokat tudunk előadni, népzenétől a reneszánsz muzsikán át a verszenéig és modern darabokig. És több hajdani diáknál látom, hogy hosszabb-rövidebb szünet után ismét visszakanyarodik a zenéhez, talán nem a klasszikus vonalon, de a közösen lerakott alapra épít. Amikor az alapítványnál nekifogtam a gitároktatásnak, többször nekikeseredtem, feltettem magamban a kérdést, hogyan tovább. Mostanában egyre határozottabban érzem, hogy jó úton vagyok, ez az én hivatásom, ez az, amire mindig is vágytam és a zenében meglelt örömömet szívesen osztom meg tanítványaimmal.