Az eltűnt ipar nyomában

“Ha valaki Temesvárt emlegeti, nem dicső múltjára, hanem gyárkéményeire gondol”– állapította meg egy múlt századi útleíró. A Bánság fővárosának hírnevét, tekintélyét valóban gyárai és ipartelepei alapozták meg, s jellegzetes gazdasági struktúrájának okaira, virágzó és hanyatló korszakainak ritmusára is a múlt, vagyis a nagybetűs Történelem ad magyarázatot. Mit termelnek jól és haszonnal ma is, s mit rontottak el eleink, azt is egy rövid múltba nézés világítja meg igazából. A 164 éves (1552–1716) török uralom alatt a Temesközből (és nem csak) minden a szultán birodalmába vándorolt, amit a mezei szorgalom és a kézügyesség termett. A török után pedig az osztrák tartományként igazgatott Temesi Bánság egy másik birodalomnak termelt, de a fejlődés tényét nem lehet elvitatni. Az osztrák adminisztráció első kormányzója, Claudius Florimund Mercy gróf derék kiszolgált katonaként nemcsak a polgári élet rendszabályait dolgozta ki, hanem távlatokban is gondolkodott, az ipari haladás eszközeit is megteremtette a vidéken.

Megszületik a GyárvárosAz első gyárat, a ma is termelő sörgyár elődjét feltehetően ő alapította közvetlenül a város visszafoglalása után katonái és hivatalnokai számára, bár írásos dokumentumok meglétéről csak későbbi időpontban számolnak be. Gyártelepet méretett ki a Nagypalánkon túl elterülő mezőn, amelyet a Béga egyik ága hasított ketté, a felállítandó különböző gyárak és iparvállalatok számára (ebből fejlődött ki a ma is Gyárvárosnak emlegetett városkerület). Gyárépítő szakembereket hívott külföldről, hogy az életszükségletek sorrendje szerint gyárakat építtessen. 1733-ig számos gyár kezdte meg működését: állami bőrgyár, abagyár, harisnyagyár, selyemgyár, arany-, ezüstfonál- és paszomántgyár, szeggyártó hámor, lőpor- és salétromgyár, kelmefestő műhely, papírmalom, szappanos műhely, olajsajtó és kalapgyár. A temesvári gyáripar legértékesebb terméke a selyem volt. Mercy gróf 143 ezer eperfát ültettetett az utak mentén és a környékbeli községekben, s halálbüntetést szabott az eperfák pusztítóira. Selyemhernyó-ápoláshoz és a gyári selyemszövés mesterségéhez értő családokat telepített Milánó és Mantua környékéről. A gyár első termékeit: egy díszes miseruhát a helyi székesegyháznak, egy selyemruhát pedig a királynőnek készítette. A későbbi gyártelepítések azonban nem korlátozódtak csupán a Gyárvárosra, az 1773-ban II. József második látogatása alkalmával Józsefvárosnak elnevezett “Új német majorok” is fontos ipartelepeket fogadott be. Az állami gyárak a 18. század végére hanyatlásnak indultak, de már velük párhuzamosan erőre kapott a szigorú fegyelemmel dolgozó, céhekbe tömörült kisipar, amely átfogta a szükségletek minden területét. A levéltári dokumentumok szerint több mint húsz bejegyzett céh működött Temesváron.Az ipari fejlődésnek új lendületet adott, hogy a korrupt osztrák és cseh hivatalnokok visszaélései miatt 1778-ban Mária Terézia megszüntette a tartomány katonai kormányzását, és elrendelte annak visszacsatolását Magyarországhoz, 1781-ben pedig Temesvár megkapta a szabad királyi város adomány- és kiváltságlevelet. Az ezzel járó adó-, vám-, illeték- és árkedvezményeket azonban csak 1824-ben szentesítette I. Ferenc uralkodó. Az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése újabb osztrák adminisztrációval és nagyszámú katonasággal terhelte a várost. A kiegyezéssel (1867) sem lendült igazán fejlődésnek Temesvár, hiszen a várfalakkal körülvett város s a tőle sáncokkal elválasztott külvárosok külön testként éltek. Négy évtizedes kemény munkával elérte a városvezetés a várjelleg feladását, 1890-ben a közlekedést gátló várkapukat bontják le, 1892-ben pedig a várfalakat. A századvégen lökésszerű iparosodási hullám érte el a várost. Ilyen gyors fejlődést csak Amerikában tapasztaltak. Rövidesen Temesvár lett a nagyipar példaképe, a magyar városok közül csupán Pozsony versengett vele az elsőbbségért. A Béga-parti város előnyére szolgált kiváló földrajzi fekvése. Közel volt a Balkán-félsziget, s a szélrózsa minden irányába kitűnő vasúti összeköttetései voltak, e mellett korszerű vízi úttal rendelkezett, magas vízállásnál gőzhajók közlekedtek Temesvárig. Sokfajta nyersanyagot termelő vidék központja volt, régi ipari gócnak számított, jó munkásanyaggal rendelkezett, ezáltal nemcsak a helyi magántőke, hanem a külföldi befektetők valóságos paradicsomának is számított. A város ingyentelekkel, a kezdeti időszak adómentességével és más kedvezményekkel pártolta az ipartelepítéseket. A legnagyobb vállalatok többnyire részvénytársaságként működtek: a láncgyár, a szappan- és illatszergyár, a gőzcukorka- és csokoládégyár, a kalapgyár, a kötött- és szövött-iparárugyár, a szeszégető és -finomító, a textilipar rt., a gyufa-, kocsikenőcs- és vegytechnikai gyár, a Hungária gőzmalom, a műmalom, a polgári sörfőzde stb. Osztrák érdekeltségű légszeszgyára (1857) Magyarország első vidéki légszesztermelője volt. Az 1900-ben alapított Turul cipőgyárnak az ország valamennyi nagyobb városában, valamint Ausztriában, Németországban, Svájcban, Hollandiában és a Balkánon voltak árusítóhelyei. Kardos Gyula kocsigyára évente 100-120 új kocsit gyártott, felvevő piaca Magyarországon kívül Szerbia, Románia és Bulgária volt. Híres volt Temesvár villamostelepe – Temesvár a kontinens első városa, amely utcáit villanyfénnyel világította már 1884-ben.

Nagy tervekkel a kisléptékek feléAz első világháború előtt kialakult és megszilárdult ipari struktúra élt tovább – jelentős módosulásokkal – az impériumváltozás utáni Temesváron. A szabad tőke- és nyersanyagáramlásnak s a kereskedelemnek az új államhatárok, valamint a bukaresti törvények szabtak korlátokat. A külföldi tőke fokozatosan visszavonult, a gyárak a központi szabályozottság és a kevés nyersanyag miatt teljesítőképességüket nem tudták kihasználni. (Átlagban 33-62 százalék körül teljesítettek.) A vezető iparágak ebben az időben: a textil, az élelmiszeripar, a fa- és vasfeldolgozás és a nyomdaipar volt. Jellemző a cukorgyár vezetőinek panasza: a megtermelt és eladott cukor árának 70 százalékát az adók és illetékek vitték el, a gépek felújítására, újak vásárlására nem jutott pénz. A termelőegységek számban megcsappantak, a meglévők kénytelenek voltak visszafogni a termelést. Negatívan érintette a gyáripart az 1929–1933-as gazdasági válság. Voltak azonban kivételek is. A Turul cipőgyárnak sikerült megőriznie régi hírnevét, a Kandia új termékeket vezetett be.A második világháborút követően kialakult politikai és gazdasági helyzet és az 1948-as államosítás bár alapjaiban/romjaiban megőrizte a régi ipari létesítményeket, új medret szabott a fejlődésnek. A főváros-központú vezetés az előző időszakhoz mérten még erőteljesebbé vált. A szocialista iparosítás, a grandiózus tervek korszakában gyárak egyesítéséből nagy ipartelepeket alakítottak ki: Electrobanat, Electromotor, Villamosgyár, Teba, Gyapjúipar, U.M.T. (mechanikai üzemek), Solventul (vegyipari üzem), F.A.E.M. (elektromos mérőműszergyár), Cukorgyár, Electrotimiş (szerszámgépgyár), Tehnometal stb. Öt iparág: a könnyűipar, az élelmiszeripar, a vegyipar, a gépgyártás, a villamos- és hőenergia-termelés élvezett kiemelt szerepet Temesváron. Kívülről minden csodálatosnak látszott, ám a vállalatokon belül sziszifuszi küzdelem folyt a tervmutatók teljesítése és a rapszodikusan érkező megrendelések és nyersanyagok között. A munkások hol túlóráztak, hol kényszerű szabadságon voltak. A külfölddel való kapcsolat korlátozása, az új technológiák bevezetésének elodázása – bár Temesvár egyetemi központ lévén kiváló szakemberekkel és kutatókkal rendelkezett – oda vezetett, hogy a termékek jó része nem volt versenyképes a világpiacon, s a gyárak eleve “betervezett veszteséget” termeltek. A munkamorál “a fizetgetnek, dolgozgatunk” határán volt, s az 1980-as évek végére gyáron belüli munkanélküliséggel többé-kevésbé álcázott válság alakult ki. Egyik abszurditása a rendszernek, hogy az egyre kisebb fizetés, csökkentett komfortú tömbházlakás, zsugorodó élelmiszeradag mellé megtervezték és gyártani kezdték a munkásosztálynak szánt kisautót, a Dacia 500-at, népszerű nevén a Lăstunt (Sarlós fecskét). Kormányrendeletre a gyártó vállalatot, a Tehnometalt Román Autógyárnak (Intreprinderea de Autoturisme România) nevezték el. A Lăstun gyártását 1980-ban kezdték meg, motorja kéthengeres léghűtéses, 499 köbcentis volt, 2-3 liter benzint fogyasztott 100 kilométeren, maximális sebessége óránként 70 kilométer volt, két felnőtt és két gyerek fért el benne. Néhány év után tökéletesítették, sebességét 106-ra emelték, s egy kis csomagteret is terveztek bele. A sok viccelődésre okot adó masina utolsó darabját 1992-ben gyártották, akkor megszűnt a vállalat is. Ma már egyetlen példányt sem lehet látni a közlekedésben ebből a kisméretű, gazdaságos, de a hazai utakon használhatatlan “kis fecskéből”, amely sem az életszínvonalban, sem a közhangulatban, sem a gazdasági és társadalmi körülményekben nem hozott tavaszt.

Államatya háta mögöttTemesvár ipari hírneve megtépázva ugyan, de átvészelte a nehéz időket, hogy a rendszerváltozás után feltartóztathatatlan iramban kibontakozó vadkapitalizmus útvesztőiben bukdácsoljon. Az állami támogatás gyors megvonása, a beruházások csökkenése, a Jugoszlávia ellen hozott embargó, az elhúzódó privatizáció, az új piacok keresése károsan hatott a város gazdasági életére. Ám az is világossá vált, amit mindenki tudott, hogy például a gépgyártás korábban tévutakon járt. Az orosz modell szerint gyártott otromba bányagépek, emelődaruk, mezőgazdasági gépek és gépelemek előállításának energia- és nyersanyagigénye nem térült meg hasznosságában, ám az óriásvállalat tízezer alkalmazottnak adott munkát. Ha szétnézünk a város büszkeségeiként emlegetett ipartelepeken, szembetűnő a privatizációnak nevezett szétforgácsolódás. Az egykori gyárakban ma tíz-tizenkét különböző rendeltetésű műhely és kisüzem működik. A beavatottak tudni vélik, hogy a nagyvállalatokat, még az életképeseket is saját vezetésük vitte csődbe, hogy a rokonok, barátok potom áron felvásárolhassák azokat. Az igazgatóság tagjainak is biztosítva volt így a részesedésük az üzletben, valamint helyük a vezetőtanácsban. Az sem volt ritka, hogy aki délelőtt állami alkalmazottként vezetett egy vállalatot, délután saját, azonos profilú cégében tette ugyanazt, míg teljesen ki nem iktatta a “konkurenciát”. Egy-egy rámenős család vagy érdekszövetség rátette a kezét az egész nagyiparra, s most mint sajátját árusítja ki vagy adja bérbe a gyári ingatlanokat. Elég, ha egy pillantást vetünk a Kereskedelmi és Iparkamara iparágak szerint összeállított listájára, hogy meggyőződjünk a szétdarabolás arányairól. Az sem ritka, hogy a megvásárolt üzemet lebontják, s területét mint telkeket árusítják ki. A lakóházakba való befektetés az egyik legjobb üzlet Temesváron, az irreálisan magas ingatlanárak és lakbérek miatt. Sok külföldi üzletember és vállalkozó is megtelepszik hosszabb-rövidebb időre Temesváron, de ebből elsősorban neki van haszna, s ha már drágállja a munkaerő árát, vállalkozásával odébbáll, oda megy, ahol nagyobb profitot remél. A temesvári gyárak, ipartelepek valamikor a város külső területeire épültek, de azóta lakóházak veszik körül, s az EU-s előírások értelmében ki kell telepíteni őket a városból. Tehát a még meglévőknek, a jelenleg még termelőknek is meg vannak számlálva a napjaik. A régi temesváriak szomorúan veszik tudomásul, hogy nagy múltú, jelentős számú munkaerőt foglalkoztató ipari létesítmények tűnnek el egyik napról a másikra. A gépgyártás és fémmegmunkálás leállítása után bezárt az 1845-ben létesült dohánygyár, a cukorgyár, harisnyagyár, a kalapgyár, csokoládégyár, a vegyipari kombinát, az optikai eszközök és berendezések gyára stb. A nagy cipőgyárak helyét olasz tulajdonú műhelyek vették át, külföldiek tulajdonában van a még meglévő textilipar és az élelmiszergyártás nagy része is. Mindezek ellenére Temesvár még mindig jelentős ipari központ maradt. Az újabb telepítések – Solectron, Continental Gumiabroncsgyár, Autókábelgyár, Coca-Cola, különböző vegyiüzemek stb. – részben vagy egészében külföldi tőkéből üzemelnek, csúcstechnológiát használnak és még mindig jelentős számú temesvárinak adnak munkát.A “munkaerő-fölösleg” pedig epret szed Spanyolországban, időseket gondoz Németországban, szakképzetlen munkás Olaszországban és az EU más államaiban. (A diplomások exodusát nem részletezem, az egy újabb téma lenne.) Alig van Temesváron olyan család, ahonnan egy-két családtag ne külföldön keresné a kenyerét. Temesvár gyárkéményei sorra ledőlnek, nemcsak munkahelyek, hanem foglalkozások szűnnek meg, tűnnek el, a lakosság képzettségi struktúrája és életvitele teljesen átrendeződik. Hogy jó-e vagy nem az irány, amerre tartunk, vagy van-e egyáltalán irány, azt nehéz lenne megmondani. Csak egy bizonyosság van – a szüntelen, örökös változás.“A temesvári árunak, mondhatni, Európa valamennyi államában és a tengeren túl is van piaca – írta Borovszky Samu történész 1911-ben. – Ma temesvári liszttel süt a németországi háziasszony, temesvári cipőt hord az angol gentleman, temesvári harang kong Romániában, temesvári szeszt mérnek Törökországban, temesvári kalap kerül Franciaországba, Belgiumba, temesvári cukorkát majszol a bolgár gyerek, temesvári szilvóriumot iszik az orosz és kanadai, temesvári kocsikat hajtanak Szerbiában, temesvári gyapjúfonalból is készül a kisázsiai szőnyeg, temesvári vajat esznek az Egyesült Államokban, temesvári illatszert is használ a svéd és temesvári gyújtóval gyújt cigarettára az egyiptomi.”