Száz esztendeje, 1918. 11. hónapjának 11. napján, reggel öt óra után néhány perccel aláírták az I. világháborút lezáró utolsó fegyverszünetet egyfelől Franciaország és Anglia, másfelől Németország képviselőinek részéről.
A fegyvernyugvás aznap 11 órától lépett életbe az összes fronton, ahol még folytak a harcok; a történészek feljegyezték, hogy az utolsó áldozat, egy amerikai katona 10 óra 59 perckor esett el a harcmezőn. Hogy 11.11.11 után – mágikus szám, mondják a numerológusok – hányan haltak meg a súlyos sérültek közül kórházakban, arra nincs adat.
Az utolsó „hivatalos áldozat” és hozzátartozói számára tragédiát hozott az utolsó perc – de milliószor tragikusabb volt maga a jó négy évig tartó háború az emberiségnek. 10-15 millió halottról, eltűntről és számtalan súlyos sebesültről, kéz és láb nélkül maradt, borzalmas lelki sokkon átesett emberről beszélhetünk. Józan ésszel arra gondolhatnánk, hogy a viklág addigi legnagyobb, legvéresebb, legborzalmasabb háborúja örök tanulságul szolgált az emberiségnek.
Pedig dehogy.
A compiègne-i erdőben
Compiègne, a Párizstól északra, mintegy 80 kilométerre fekvő francia kisváros neve aligha csengne olyan ismerősen, ha nem a közelében lévő erdőben, egy vasúti kocsiban írják alá a dokumentumot. Furcsa helyszín, de magyarázza, hogy abban az erdőben állt Foch marsall, az antant fronti nyugati csapatai főparancsonokának vasúti szerelvénye állt ott, ahova a tárgyalásra érkezett német küldöttséget lefüggönyzött járművekben szállították, hogy ne is tudják, merre járnak.
A sors íróniája, de egyáltalán nem a véletlen műve, hogy a II. világháborúban, 1940. június 22-én ugyanebben a vasúti kocsiban írták alá Franciaország kapitulációját, miután a németek lerohanták. Az akkori győztesek kihozták a nevezetes vagont a párizsi Hadtörténeti Múzeumból, Hitler személyesen ment el franciákat megalázó aktusra, ugyananazon helyen, ugyanabban a székben ült, mint 22 évvel korábban a francia főparancsnok, bár az aláírás előtt elhagyta a kocsit. E nyilvánvalóan csak revansként felfogható gesztus után a két megadást megért kocsitg trófeaként Németországba szállították – a hadiszerencse és dicsőség forgandóságát, és ismételten a háború borzalmát igazolja, hogy később egy szövetséges légitámadás szétszaggatta. Legalábbis ezt mondja a fáma, mert most, két napja, a német kancellár és a francia elnök a régi rivális nemzet képviselője együtt, a megbékélés jeleként ismét azt a kocsit (de valószínűbb, hogy másolatát) kereste fel.
A compiègne-i fegyverszünetet – mint a mostani párizsi ünnepség is jelezte – az első világháború végének tekintik, mert valamivel korábban a központi hatalmakhoz tartozó államok már letették a fegyvert: szeptember 29-én Bulgária, október 30-án Törökország, november 3-án az Osztrák–Magyar Monarchia.
A vagonban lezajlott tárgyalás három napot tartott, bár a lényeget percek alatt leszögezhették volna a győztesek, akik teljes és feltétel nélküli megadást, Németország katonai leszerelését követelték, és ebből semmit se engedtek. A német küldöttségnek nem volt esélye vagy választása – november 9-án II. Vilmos császár is lemondott –, még sikernek könyvelhette el, hogy végül nem követelték meg több tengeralattjáró leszerelését, mint amennyivel flottájuk rendelkezett.
Azt az államminisztert egyébként, aki 1918-ban német részről a fegyverszünetet aláírta, meggyilkolták.
Nagyon vázlatosan a fentiek szerint alakult az első világháború befejezése
1918. november 11-én.
***
Ezt követően azonban a háborúban résztvevő európai országok formálisan még egy ideig hadiállapotban álltak, a dolgokat véglegesen lezáró párizsi (a környékén zajló) békekonferenciát 1919. január 18-án nyitották meg, a nagyjából ismert eredményekkel: a veszteseket szigorúan megbüntették, a győztesek megkapták a maguk jutalmát. (Magyarország számára Trianon különösen kegyetlennek bizonyult.) És nem járnak messze az igazságtól azok a történészek – sokan vannak –, akik az elsőnél is rettenetesebb, még több emberáldozattal és mérhetetlen anyagi károkkal járó II. világháborút jelentős mértékben az elsőt követő megalázó békének tulajdonítják.
Ami biztos: az I. világháború (amelybe Európán kívül más világrészek is „beszálltak”), óriási átalakulásokat hozott: az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását, új államok alakulását, Oroszországban a cárizmus bukását és a szovjethatalmat, Németországban a császárság végét, Közel-Kelet-Európában a határok alapos átrajzolását stb.
A harcokba 1916-ban belépett Románia az I. világháború egyik legnagyobb nyertese lett: nemsokára ünnepelheti a Nagy Egyesülés századik évfordulóját, Lengyelország pedig (újból) függetlenné válásának centenáriumát üli.
Most minden út Párizsba vezetett
Minthogy az első világháborút lezáró békeszerződéseket Párizsban kötötték meg, természetes, hogy a Nagy Háború befejezésének 100. évfordulóját is ott ünneplik. És szinte mindenki ott volt, ott van, aki „számít”: az egykori győztesek (ami természetes), de sokan a vesztesek közül is. A hírek szerint vagy száz ország képviselete, közülük a legmagasabb szinten is úgy hetven.
Trump amerikai elnök (1917-ben az Egyesült Államok is belépett a háborúba) az elsők között, ha nem éppen a legelsőként érkezett, s azt írta ez alkalomkor a Twitteren, hogy „Van jobb annál, mint megünnepelni az emberiség egyik legvéresebb és legrosszabb háborújának a végét?”
Talán van: elkerülni a háborút, ami mindig véres és rossz, hogy aztán ne kelljen a végén ünnepelni.
A világ legnagyobb katonai hatalmának vezetője, ha már itt járt, és úgyis háborúról volt szó, mindjárt megmosta vendéglátója fejét, s arra intette, hogy igen jó lenne anyagilag is nagyobb mértékben hozzájárulni a NATO költségeihez ahelyett, hogy saját európai hadsereg felállításáról beszélne. Macron ugyanis erről nyilatkozhott a múlt héten, olyan európai hadseregről, amely képes lenne Európát Oroszországtól, Kínától, sőt az USA-tól (?) megvédeni. Aztán mondhatta, hogy nem is úgy gondolta...
Mindebből az tűnik egyértelműnek: a béke megőrzéséhez (ott szerencsére nem tartunk, hogy bármelyik nagy- vagy kisebb hatalom háborút helyezne kilátásba) készülni kell, és növelni a katonai kiadásokat. A latin mondás – Si vis pacem, para bellum, azaz ha békét akarsz, készülj a háborúra –századokon át minden katonai (nagy)hatalom fegyverkezési szlogenje volt. Pedig megfogalmazója talán csak azt akarta kifejezni vele, hogy a felkészült ország megtámadására kevesebb az esély. Ami ilyenképpen magyarázva talán elfogadható is.
Ám egy, a színházi világból ismert mondás szerint annak a fegyvernek, ami a díszletben a darab elején valahol a falon lóg, a cselekmény folyamán el is kell sülnie, különben jelenléte fölösleges. Igaz lenne ugyanez a teória a mai világ fegyvereire is?
Békefórum a fény városában
A korábban megejtett koszorúzásokon és más párizsi rendezvényen túl (sok szövetséges katona lelte halálát Franciaországban – amerikai is, Trump azonban, a rossz időre hivatkozva nem szállt fel a helikopterre, hogy az a temetőbe vigye) a megemlékezés egyik legfőbb eseménye vasárnap délelőtt a párizsi Diadalív alatti főhajtás volt, sok-sok főember jelenlétében, szerény katonai ceremóniával. Az ünneplők között volt az első világháborúban a győztesek közé sorolt Románia elnöke, Klaus Iohannis is.
Ha mindez természetes módon hozzátartozik egy, a világ számára meghatározó fontosságú esemény, a Nagy Háború centenáriumához, az a rendezvény, amelyet ezután Angela Merkel német kancellár, António Guterres ENSZ-főtitkár és a francia elnök együtt nyitott meg a Béke Párizsi Fóruma elnevezéssel, már nem feltétlenül. Ez már amolyan ráadás, bónusz. Pillananyilag, e cikk írása közben csak annyit tudni, hogy háromnapos lesz. Remélhetőleg arról szól majd (vagy arról is), hogyan lehetne a békét megőrizni, elősegíteni, hogy az első (borzalmas) és a második (még szörnyűbb) után egy harmadik világháborúra (amely valószínűleg az utolsó is lenne a földi homo sapiens történetében) még rossz álmában se gondoljon az ember.
De ha valóban békét akarunk, miért kell folyamatosan fegyverkezni, és iszonyú sok pénzt költeni rá, kérdezheti ismételten a világ.
Ja, mondják, azért, mert mi ugyan szeretnénk és kívánnánk a békét, azok pedig (mindig vannak mások) nem értik meg, és nem akarják.
Talán nem mindenki tudja, hogy az első világháború főbb szereplői közül három meghatározó nagyhatalom, birodalom élén a háborúskodás kitörésekor vér szerinti unokatestvérek álltak: Nicky (II. Miklós, Oroszország „mindenható” cárja), Willy (II. Vilmos, Németország császára), és Georgie (V. György, a Brit Birodalom királya), amúgy egymással jó viszonyban lévő rokonok. Nem is igazán lényeges, hisz a történésekből kiderül: az I. világháborúban nem a rokonsági kötelékek voltak a meghatározóak, hanem az azokon felül álló érdekek.
És bármilyen furcsa és hihetetlen: a mai napig sem végérvényesen tisztázott (legalábbis annyiban, hogy számos teória kereng e tekintetben, millió tanulmány, könyv, film stb. született a témában), miért is tört ki valójában az első világháború, amelynek végét tegnap-tegnapelőtt olyan ünnepélyes külsőségek között ülték meg Párizsban.
***
Kíváncsi vagyok, elő tud-e állni (semmitmondó, bár esetleg jól hangzó frázisokon kívül – ilyenekben nem volt, és bizonyára nem lesz a jövőben sem hiány) a Béke Párizsi Fóruma legalább egy-két épkézláb és valóban hasznos ötlettel. Arra vonatkozólag, természetesen, hogy egy borzalmas háború soha többé ne ismétlődhessen meg.
Hozzászólások