Az IME, avagy kisebbségi boszorkányüldözés

Az első világháborút követően a román királyi csapatok 1919. május 17-én vonultak be Aradra, s rögtön kinevezték az új város- és megyevezetést is. A város élére rövid időre a korábbi főjegyző, a simándi származású dr. Ștefan Angel (István), majd még ugyanabban az évben Ioan Robu került. Az új vezetés azonnal átvette a közintézményeket, a rendőrséget, az állami kórházakat, iskolákat. Az aradi Bibich (Bibics) alapítású királyi főgimnázium és reálgimnázium közös épületét is, a reánk vonatkozó békeszerződési aláírást megelőzve, 1919 májusában átvette a román állam. Annak ellenére, hogy az iskola tantestülete nevében dr. Metzger Márton főgimnáziumi hittantanár május 31-én, az iskola igazgatósága és tanári kara megbízásából nyomatékosan kérte dr. Marșieu Iustin Arad megyei prefektustól, hogy tekintsen el az iskola államosításától, lévén az katolikus és nem állami alapból létrehozott intézmény, a kérésnek nem volt foganatja.

Az épület hivatalos átadása július 16-án, a tanév befejezése után szinte azonnal kezdődött. Az átadásnál jelen volt Mihulin Nicolae, a frissen alakult Moise Nicoară Líceum igazgatója, dr. Nichi Lazăr, a leánygimnázium igazgatója, Miclea Sever ügyvéd és Nicolin P. Traian, a Românul napilap igazgatója. Az ideiglenesen kinevezett megyei prefektus (mint kormánymegbízott), valamint az erdélyi Kormányzótanács (Consiliul dirigent) rendeletére hivatkozva felszólították Burián János igazgatót az intézet épületének és leltárának hiány nélküli átadására. Jegyzőkönyvbe véve átadták az épületet, a bútorzatot, a könyvtárat az értékes könyvekkel, benne ősnyomtatvánnyal, a Dömötör László gyűjtötte ásatási leleteket, a szemléltető eszközöket. Az átadás július 23–24-én be is fejeződött, attól a pillanattól az aradi magyar középfokú oktatás épület nélkül maradt, a város új vezetősége nem volt hajlandó gondoskodni a tantermek biztosításáról.

augusztus 12-én Lőcs Rezső volt polgármester és Lakatos Ottó minorita rendfőnök vezetésével egy héttagú küldöttség Nagyszebenbe utazott, hogy tisztázza az iskola ügyét. A kérésük nem talált támogatásra Iuliu Maniu tanácsi elnöknél sem. Csak annyit sikerült elérniük, hogy a Kormányzótanács 12 642 és 16 886/1919-es rendelete beleegyezését adta egy római katolikus felekezeti iskola alapítására.

Hazatérésük után azonnal megkezdődött az iskola szervezése. Az iskola vezetősége, a Királyi Főgimnáziummal való jogfolytonosságát igazolandó, a tanintézetnek az Aradi Katolikus Főgimnázium nevet adta. Székhelye nem lévén, az iskola igazgatósága szerződést kötött a román leány középiskolával négy tanterem bérlésére a Dragalina (Apponyi) körút 3. sz. alatti épületben (ma Elena Ghiba Birta), majd a következő tanévben a fiú kereskedelmi iskolával öt tanterem használatára a Károly király (Erzsébet) körút 36. sz. alatti épületben (ma közgazdasági líceum). Az 1919/20-as tanévben 16 gimnáziumi osztályt indítottak, így a teremhiány miatt, az iskola működését eleve két váltásban tervezték.

A szervezés elhúzódása miatt a beiratkozások csak októberben kezdődtek, a 200 korona tandíjat egy összegben kellett befizetni. A nagy összeg ellenére november elsejéig 873 tanuló iratkozott be, ebből vallásfelekezet szerint 476 katolikus, 99 református, 32 evangélikus, 1 unitárius, 2 görögkeleti szerb és 263 izraelita. A tanév végére a statisztika jelentősen változott, az év végi jelentésben immár 20 osztály szerepel, több mint 1000 diákkal.

A Kormányzótanács írásos jóváhagyása ellenére a megye új prefektusa kijelentette, hogy nem engedélyezi a következő iskolai tanév megnyitását. A tiltás ellenére október 15-én, vasárnap a hagyományos Veni Sanctéval (Jöjj, Szentlélek) Lakatos Ottó rendfőnök ünnepélyesen megnyitotta az 1919/1920-as tanévet. A megnyitóra a prefektus egy csendőrszakaszt vezényelt ki a Siguranța egyik ügynökének a vezetésével. A megnyitó után az iskolát bezáratták, a hitközség vezetőit és a tanári kart kihallgatták avval a céllal, hogy hadbíróság elé terjesztik az ügyet. Október 31. és november 17. között, két és fél héten keresztül ezért szünetelt az oktatás. Ekkor lépett közbe a Kormányzótanács vallás- és kultuszügyi osztályának vezetője, dr. Valeriu Braniște, s a prefektushoz küldött leiratában védelmébe vette az iskola tanári karát. A leiratban szerepel az is, hogy a felekezeti iskolák magánintézmények, előadóként bárkit szerződtethetnek, azoknak nem kell feltétlenül román állampolgároknak lenniük.

A meglehetősen nehezen indult, zaklatott tanév végén, 1920-ban dr. Monay Ferenc minorita tartományfőnök elnökletével és Percea Pavel román állami főreáliskolai igazgató, kinevezett kormánybiztos jelenlétében a végzős osztályok 67 diákjából 52-en tettek sikeres érettségi vizsgát.

A tanterem és a szemléltető eszközök hiánya, a két váltásban való oktatás közben folyt a tanári kar leépítése is, a tantestületből jelentős számú tanerőnek kellett távoznia. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a szülők elégedetlensége a diákokra is átterjedt, akik gyökértelennek, kitaszítottnak, megtűrtnek érezték magukat saját városukban. A fent vázolt nehéz helyzetben kezdődött a következő tanév is.

Abban a bizonyos 1920–1921-es tanévben egy diákcsoport létrehozta az Ifjú Magyarok Egyesülete nevű szervezetet. Anyanyelvük, nemzeti hagyományaik védelmében, az anyanyelvi tanuláshoz való jogukért. A tagság túlnyomó többségében diák volt, de a vezetőségben volt két 21 éves fiatal is. Sikerült néhány megyei, sőt brassói gimnáziumi tanulót is beszervezniük. Valamennyien fiúk. Mint kiderült, a belépők mind letették az esküt a magyar zászlóra, de egyéb politikai célkitűzéseket nem fogalmaztak meg.

A fiatal hévvel megindult szervezkedés hamar a belügyi szervek látókörébe került. 1921 tavaszán és nyarán a román titkosrendőrség (Siguranța statului) és a rendőrség nyomozói, mint később, a per során kiderült, tőrbe csalták a gyanútlan fiatalokat, arra biztatva őket, hogy vegyék fel a kapcsolatot a szegedi katonai parancsnoksággal, számoljanak be az eddigi eredményekről, s onnan kérjenek utasításokat a szervezkedésre. Válaszról nincs tudomásunk. A nyár folyamán a fiatalokat összefogdosták, s átszállították Temesvárra. A szülők Petru Groza államminiszternél interveniáltak, hogy lépjen közbe e letartóztatott 79 tanuló ügyében. Időközben viszont a Bánság fővárosában veréssel (némely diák esetében korbácsolással) beismerő vallomást csikartak ki tőlük.

A per

Temesvárról aztán Nagyszebenbe szállították az időközben 81-re gyarapodott társaságot. Ott a Mihelescu ezredes elnökölte katonai törvényszék folytatta a kihallgatásokat. Az ellenük lefolyt koncepciós, nyilvánvalóan az erdélyi magyar kisebbség, elsősorban a tanulóifjúság megfélemlítését célzó per 1921 szeptemberében kezdődött, s hat napot tartott. A tárgyalásról a budapesti Az Est napilap tudósítója naponta beszámolt, az a lap következő napi számában jelent meg. (A helyi, aradi, temesvári stb. újságoknál működött cenzúra a beszámolókat nem engedélyezte – szerk. megj.) A perben a vádat Coman Liviu kapitány, királyi biztos képviselte. Az általa megfogalmazott vádpontok a következők voltak: Románia-ellenes összeesküvés, Erdély felszabadítása, összeköttetés létesítése a szegedi katonai parancsnoksággal, csapatok (?) szervezése, fegyverrejtegetés, az aradi vértanúk emlékművének megkoszorúzása október 6-án, a Himnusz eléneklése a templomban.

A per során Fleischer György vádlott, a megfélemlítés ellenére, a bíró előtt bátran elmondta az IME megalakulásának történetét, céljait, hogy miként írta meg azt a bizonyos levelet Szegedre, mint később kiderült, a Siguranța detektívjének biztatására és irányításával. Azt is részletezte, hogy miként kínozták meg, korbácsolták meg őt Temesváron, s íratták alá a vallatók diktálta beismerő vallomást. Erre a hadbíró felkérte mindazokat a vádlottakat, hogy jelentkezzenek, akikkel szemben hasonlóan jártak el. Szinte minden vádlott felemelte a kezét. Erre a fordulatra a bírósági elnök elrendelte a bántalmazónak megnevezett két nyomozó meghallgatását is, de az zárt tárgyaláson történt meg, arról nem szivárogtak ki részletek.

Az utolsó előtti tárgyalási napon a katonai vádló, Coman Liviu vádbeszédében csoportokra osztotta a vádlottakat. A hét vezetői tanácstagra, csapatösszekötőre, tagtoborzóra mint „főbűnösökre” (Basch Aladár, Elemér Gyula, Erdődi András, Fleischer György, Holló István, Lejtényi József, Pálffy Imre) 5–10 év közötti börtönbüntetés kiszabását kérte. A fegyverrejtegetéssel (nem nevezték meg a fegyvereket) vádoltakra (Mikó János, Lusztig Ferenc, Schiller Béla, Lengyel Ernő, Kintzig Károly) 15 nap és 5 év közötti elzárást kért, hasonlóan a 12 tagtoborzóra (Baki Károly, Kovács József, Földi István, Sárközi Elemér, Kántor Dezső, Hauer Ernő, Vosztry Ödön, Szász Béla, Székely Ferenc, Hehs Ákos, Csányi Márton, Baumgarten Alajos).

A vádlottakat az utolsó napig csak hivataltól kirendelt védők (egy kapitány és két főhadnagy) védték. Tegyük hozzá: becsületesen tették! Petrovici Ivaldru (a keresztnév valószínűleg elírás!) kapitány védőbeszédében a következő szöveg is elhangzott: „Ezekez a fiúkat egytől egyig hazafias szellemben nevelték, gyermekkoruk óta otthonukban, családjukban, iskolájukban a magyar haza iránti szeretetet csepegtették szívükbe. Ennek megfontolása mellett nem csoda, ha ezek a fiatal diákok mindent megtettek a magyar nemzeti zászlóért, hiszen eddig és egész életükben ez a szimbólum élt lelkükben.” Rámutatott, hogy szinte valamennyi bizonyíték csak a fiatalok hevességét, meggondolatlanságát, de teljes ártatlanságát igazolja. Valamennyi vádlott fölmentését kérte.

Az 1921. szeptember 9-én lefolyt utolsó tárgyalási napon megjelent a szülők megbízta Băltărețu bukaresti ügyvéd, aki kiegészítette az addig elhangzott védőbeszédet aktuális politikai vonatkozásokkal. A legfontosabb érve az volt, hogy a trianoni békeszerződés ratifikálása előtt senkit sem lehet megbüntetni a korábban elkövetett politikai vétségekért. S mindaddig a békeszerződést még nem ratifikálták. Ugyanakkor kiemelte: „Egyetlen ténybeli adat sem áll a vád rendelkezésére, a gondolatot pedig nem bünteti a törvény.” A védőbeszéd elhangzását követően a vád képviselője szót kért, s kérte a bíróságot, hogy módosítsa a büntetésre tett javaslatait a vádlottak javára, minden esetben csak az általa eredetileg javasolt büntetés minimumát vegye tekintetbe.

A katonai törvényszék végül a következő ítéleteket hozta meg: Lejtényi József és Pálffy Endre 2-2 évi, Basch Aladár és Elemér Gyula 18 havi, Erdődi András 14 havi, Holló István és Fleischer György 1-1 évi, Keller József 3 havi börtönbüntetést kapott. A továbbiakban 21 fiút 14 napi, 51-et pedig 10 napi elzárásra, egyet 1000 lejes pénzbüntetésre ítéltek.

Az ítélethirdetést követően valamennyi érintett szülő szolidaritást vállalt a nagyobb büntetésre ítéltekkel, felvállalták, hogy közösen étkeztetik őket a büntetésük letöltése alatt, valamint azt is, hogy Bukarestben közösen fellebbeznek az igazságtalan ítélet ellen.

A fellebbezés eredményéről a Magyar Távirati Iroda értesítette az érdekelteket. A Csonkamagyarország című napilap november 25-i száma számolt be az eseményről. A bukaresti semmítőszék határozata valamennyi fiatal ügyében felmentő ítéletet hozott. Megnyugtató, csakhogy itt nem fejeződött be a történet.

A megtorlás

A felmentő ítélet ellenére a következő hetekben a kolozsvári területi főtanfelügyelő vizsgálatot indított a tanintézetben, s a semmítőszék által ártatlanként felmentett diákok közül 18-at minden romániai tanintézetből kizárt. S ezt sem tartotta elegendőnek, december 22-én felfüggesztette az iskola nyilvánossági jogát is, azt csak 1922. február 22-én adta vissza. Ez a nyilvánossági joggal való huzavona, a felfüggesztés, majd rövid időre való visszaadás egészen a második világháború végéig, 1945-ig tartott. A cél az aradi magyar tannyelvű oktatás ellehetetlenítése volt. Fischer Aladár igazgató a tanári kar minden erőfeszítése ellenére a hatóságok politikája meghozta az eredményt: 1920-ban a tanintézetnek 1200-nál több diákja volt, az 1939–1940-es tanévben alig több mint 80! Ez utóbbi tanévben az iskolának mindössze négy végzőse érettségizett sikerrel.

Források