Botond – illik rá a neve

A napokban Szőcs Botond játszotta a Kultúrpalota nagytermében Rachmaninov zongoraversenyét. Ahogy bejött az előadóművész, 20 éven alulinak gondoltam, de ahogy elkezdett játszani, egyre jobban tetszett az előadása. Nem emlékeztem, mások hogyan adják elő az orosz zeneszerző művét, de Botond temperamentumosan kezdte el. Széles gesztusokkal, magasról csapott le minden új motívumnál a billentyűkre, mint héja az áldozatára, néha pedig úgy rántotta el az ujjait, mintha megégették volna a billentyűk. Az volt az érzésem, hogy ez a fiatal, csak valamivel több mint 60 kg-os előadó, ha a zongora nem azt adná ki, amit ő akar, a hátára kapná, és úgy csapná a földhöz mint egy dzsúdós. Talán azért volt ez az érzésem, mert a karmester japán volt.

Szünetben a színfalak mögé mentem, közelről akartam látni a fiatalembert.     

A zongoratanárával találtam, dr. Stela Drăgulin professzorral, aki már 8 éve foglakozik a fiatal zongoraművésszel. Botond elmondta, hogy Sepsiszentgyörgyön született, és senki a családjából nem volt zenész. Úgy került a zeneiskolába, hogy nagycsoportos óvodás korában elvitték az egész csoportot a szentgyörgyi zeneiskolába, ahol az egyik növendék zongorázott. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Megbabonázta a hangszer, a bemutató után odament a zongorához, rátette a kezét a billentyűkre, s amint mondta, azóta sem tudott hosszabb időre távol maradni a zongorától. Sikerült rábeszélnie szüleit, hogy a zeneiskolába írassák. Nem tudni, a géneknek milyen játéka folytán, de annyi zenei tehetség jutott neki, hogy Botond az első három évben hűen el tudta játszani a feladott darabokat hallásból. Tanárai csak a 4. osztályban jöttek rá, hogy ő nem szorgalmas tanuló, aki otthon órák hosszat gyakorol, hanem őstehetség. Addig neki nem kellett a szabad idejét zongoratanulással elfoglalnia, nem kellett gyakorolnia. Másnap szinte hiba nélkül lejátszotta az előző nap a tanárnő előadta darabokat. Csak amikor már nehezebb, komplexebb darabokat is kellett tanulnia, akkor jöttek rá a turpisságra. Mire a tanárok ezt felfedezték, már nem lehetett visszakozni, de nem is kellett, mert Botond megszerette a hangszert, és 10 éves fejjel komolyan nekilátott tanulni, gyakorolni. Meg is lett az eredménye, már diákkorában sok versenyt megnyert. 14 évesen pedig összehozta a sors a tanárnővel, akivel azóta is együtt dogozik. Mostanában sokszor 8-10 óra hosszat is gyakorol.

Eddig 12 rangos (pl. angliai) versenyt is megnyert, és nehezen tudja csak elsorolni, milyen városokban, és hány országban lépett már fel.

Visszatérve a koncertre, a csütörtöki Rachmaninov-darab után szombat este Chopin műveiből adott elő, ugyancsak a Kultúrpalota termében. És akkor megmutatta a másik, finomabb, a szenvedélyes oldalát, mély kifejezőerejét.

Nem is kínlódok leírni előadásmódját, azt hallani kell, hanem egy három évvel ezelőtti kritikából idézek, amit Carmen Manea zenekritikus írt a fiatal zongoristáról:

„Megkérdőjelezhetetlen hangszertudással rendelkezik 20 éves korára. Hangszeres arzenálja, technikája, billentése kiváló, nemes érzékenységgel rendelkezik. Játékának felépítése érett, megnyilatkozásait a nagy, közismert művészek közé sorolják.”

Csütörtök este, azt is megkérdeztem, hogy mit csinál Botond és a tanárnője pénteken, a szabadnapon. Mondták, hogy gyakorolnak, de ha segítek nekik, szakítanak 2 órát a város nevezetességeinek a megtekintésére. Így pénteken 16 órakor, amikor találkoztunk, láttam Botond arcán a kimerültséget négyórás gyakorlás után. Így csak kis időt töltöttünk a központban, kivittem őket a Maros-partra, mozogni a friss levegőn. Ott mondta el a fentieket, és hogy a rövid kikapcsolódás után, este 7 órától újabb 4 óra gyakorlás következik.

Bizony nem adják ingyen a babérkoszorút, még a tehetséges művészeknek sem!

Jankó András