Buzánszky Jenő üdvözlése

Buzánszky Jenőnek éreznie kell, mit jelentett egy erdélyi magyar fiatal számára 1952, 1953, 1954 három nagy sporteseménye: a helsinki olimpia, a londoni 6:3 és a berni labdarúgó-világbajnokság (döntője).

Egy kicsit mást, lényegesen többet, mint a határokon belüli magyar fiataloknak.

Kolozsvárott voltunk egyetemisták, a Bolyai Tudományegyetem Kémia Karán, sportbolondok, a diadalmaskodó osztályharcos és internacionalista szellem ellenére „jó magyarok”. Ha nem is olyan „látványosan”, mint az aranycsapat, de elfogytunk mi is. Akik még vagyunk, túl a nyolcvanon, szeretjük egymást, őrizzük emlékeinket szívünkben és egy több kilót kitevő albumban is. Ebben is, abban is szerepel az a három évszám, ami megkésve vagy előrehozva amolyan 60 éves jubileumot jelent és megemlékezést kíván.

„Ülj le közénk és mesélj.

  Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,”

Nem feledjük, nem tudjuk, nem is akarjuk elfelejteni.

***  

Helsinki, 1952. (július 19.–augusztus 3.). A 16 magyar aranyérem – a hírek késve jutottak el hozzánk – pehelykönnyűvé tették a fogarasi kaszárnya különben meglehetősen keményre szabott 30 napos kiképzését.

A Magyarország–Románia olimpiai selejtező labdarugó-mérkőzést a játékok kezdete előtt, július 15-én játszották le Turkuban, 14 000 néző előtt. Latyisev volt a játékvezető. A vesztes csomagolhatott, számára véget ért az olimpia.

Mind a két csapat komoly játékerőt képviselt, mi, kolozsvári egyetemisták mind a két együttest a magunkénak éreztük.

Idézzük fel a két válogatott összeállítását.

Magyarország: Grosics – Dalnoki, Lóránt, Lantos – Kovács Imre, Bozsik –Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor.

Buzánszky Jenő ezen a mérkőzésen nem szerepelt, a későbbiekben, a hátralevő négy találkozón ő is alaposan hozzájárult az aranyérem megszerzéséhez.

Románia: Voinescu – Zavoda II., Kovács József, Farmati – Călinoiu, Serfőző –Paraschiva, Iordache, Ozon, Pecsovszky, Suru.

Az edzők által kihirdetett csapatban eredetileg az aradi Mercea Bandi is szerepelt. A vezetők erőszakos fellépése nyomán helyette a 8-as mezt végül Iordache húzhatta magára. Így büntették meg a sportszerűségéről híres aradi labdarúgót az állítólagos nem fair moszkvai viselkedéséért.

Kemény, úgy is mondhatnánk durva mérkőzés volt. A keménységben inkább a magyar labdarúgók jeleskedtek. A jobbik csapat győzött 2:1 arányban, de 1952. július 15-én Turkuban a román csapat játszott jobban.

Egy kicsit szomorú: nem emlékszem, hallgattam-e ennek a mérkőzésnek a közvetítését, vagy csak olvastam róla.

***

Évfolyamunk 1953 novemberében az „évszázad mérkőzésének” a lázában égett. „Illegális fogadóirodát” rögtönöztünk, tippelni lehetett az angol–magyar mérkőzésre.

Nem a győztest kellett megjelölni, valamennyien biztosra vettük a magyar csapat sikerét, a számszerű végeredményt kellett eltalálni. Egy, a labdarúgáshoz mit sem értő, de kitűnő vevőkészülékkel rendelkező évfolyamtársnőnk lakásán gyűlt össze a társaság kemény magja.

A 6:3-at egyetlen tippelő sem vizionálta. Mi legyen az összegyűlt pénzzel? A mérkőzés utáni hangulatot figyelembe véve akár el is mulathattuk volna. Marosi Barnának, Molter Károly legkisebb fiának – nem először évfolyamunk életében – remek ötlete támadt.

– Küldjünk gratuláló táviratot a magyar válogatottnak!

A táviratot feladtuk. A Népsport szó szerint leközölte a Kolozsvári Bolyai Egyetem III. éves vegyész hallgatóinak lelkes gratulációját. Csomagot kaptunk, benne az aranycsapat fényképe, érmek és piros-fehér-zöld zászló.

Az eseménynek híre ment. Az egyetem prorektora foglalkozott az ügyünkkel.

– Fiúk! (Nem elvtársak.) Mondják már meg nekem, ha a román csapat győz a Wembley Stadionban, akkor is küldenek gratuláló táviratot?

Hallgattunk!

Végül Marosi Barna, bízva családi kapcsolataiban, vigyorogva válaszolt:

– Először győzzön, s akkor majd meglátjuk.

***   

1954. június 30-án a kolozsvári vasúti állomásról indultunk katonai kiképzésünk megszokott színhelyére, Fogarasra. Csak később tudtuk meg, ezúttal nem a városban, hanem a Fogarasi-havasok egyik szelídebb lejtőjén épített táborban avatnak bennünket tisztekké.

Ugyanazzal a vonattal, de külön vasúti kocsikban utaztunk mi, a Bolyai immár végzett vegyészei és a Victor Babeş Tudományegyetem kémikusai. A két egyetem vegyészhallgatói között minden tekintetben jó, kollegiális volt a viszony, a sportbarátság négy éven át több szálon át szövődött közöttünk.

Nagyjából a vonat indulásával egy időben kezdődött meg a Magyarország–Uruguay világbajnoki elődöntő. Táskarádiót még nem láttunk, mobiltelefonról nem is hallhattunk.

Így aztán a vonatablakokon derékig kihajolva, az érintett állomásokon kiabálva szereztünk információkat a 120 percesre bővült, 4:2-es magyar győzelemmel végződött mérkőzés lefolyásáról.

Megérkezésünk után nem a tábori körülmények primitívsége foglalkoztatott bennünket, semmi más, csak a világbajnoki döntő érdekelte évfolyamunkat. A Babeş Egyetem szász származású hallgatói sem voltak ezzel másképpen.

– Rádióhoz, rádió közelébe kell jutnunk!

A táborban áramfejlesztő sem volt, nemhogy rádió.

 Mai zsargonban szólva „megdumáltuk” a főhadnagy elvtársat, engedélyezze nekünk a tábor elhagyását.

– Rendben van. Kérésüket jóváhagyta a zászlóaljparancsnok elvtárs, de én is elkísérem magukat.

Elindultunk, völgynek le, dombnak fel. Velünk jöttek a szász kollégák is. Érthető, Magyarország ellenfele az a német válogatott volt, amelyet a csoportmérkőzések során a magyar csapat 8:3-ra már legyőzött egyszer. Mi ünneplésre készültünk, szász kollégáink csak titokban reménykedtek.

Lehet, túloztunk, mi 20 km-re becsültük a megtett utat, mire egy Veneţia nevű községben, egy magyar családnál telepes rádióra bukkantunk. Akkor már 2:2 volt az eredmény. A többi ismeretes. Lógó orral tettük meg a hazafelé még hosszabbnak tűnő utat. Szakaszparancsnokunk lábát feltörte a csizma. Járásképtelenné vált, ölben vittük vissza a táborba. A szász kollégák önként vállalták a nehezebb szakaszok „gólya viszi a fiát” játékát.

Koromsötétben, éjszaka érkeztünk vissza a táborba.

Amikor a fővárosi, a jászvásári és a temesvári kollégák értesültek a német győzelemről, minden fellelhető papírhulladékból fáklyákat sodortak, örömtüzeket gyújtottak.

A kolozsváriak visszafogták magukat.

Mi kisebbségben voltunk, ennek ellenére a sötétség leple alatt lökdösődéstől sem mentes szóváltások zajlottak le. A zászlóaljat felsorakoztatták, fekvőtámaszokat végeztettek velünk. A trombitás takarodót fújt.

Később hírek érkeztek a magyar óvásról, Puskás gólját érvényesnek „ítélhetik”.

Ott, a hegyek között nem tehettünk mást: reménykedtünk.

A magyar válogatott volt a „nagy vesztes”, az övé volt a semmit sem érő „erkölcsi győzelem”.

***     

Szerencsés ember vagyok, láttam futballozni az „aranycsapat” néhány tagját.

Nagyváradon, 2000-ben ugyanazon a napon tartottuk valamennyi 1950-ben végzett magyar diák 50 éves érettségi találkozóját.

Bagoly Tünde, Grosics Gyula felesége is a Nagyváradi 2-es sz. Állami Leánylíceumban érettségizett, 1950-ben. Reméltük, részt vesz a találkozón s elkíséri őt az „aranycsapat” legendás kapusa, a „Fekete Párduc”.

Sajnos, nem így történt.

Nemrég tudtam meg, hogy a romantikusan szövődő, házassággal végződő

kapcsolat 2000-ben már nem lehetett alapja a remélt, közös részvételnek.

Most Aradra várjuk Buzánszky Jenőt, az „aranycsapat” még élő két tagjának egyikét, a Nemzet Sportolóját.

„Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

  néz téged, mert örül, hogy lát ma itt”