Cél az Everest!

Újabb megmérettetés előtt áll Török Zsolt aradi hegymászó, aki élete legnagyobb álmát szeretné megvalósítani. Földünk legmagasabb hegyét, a Mount Everestet (Csomolungma) veszi célba. Már csak egy hónap választja el az úttól, ezért az előkészületek hevében faggattuk a projektről és annak részleteiről.

– Többször hangoztattad a sajtóban, hogy minden vágyad feljutni az Everestre. Most jött el az alkalom?

– Tíz-húsz évvel ezelőtt is voltak álmaim és elképzeléseim arról, hogy miket szeretnék megmászni, de közben változtak az idők, sok mindent át kellett értékelnem magamban. Egy dolog azonban megmaradt az életemben, és ez az Everest. Ötéves korom óta álmodom arról, hogy megmászom, mégpedig azért, mert eltökélt szándékom feljutni a világ legmagasabb pontjára. Az Everestre feljutni nagyon sok pénzbe kerül. Gyakorlatilag ehhez két út vezet. Az egyik, hogy jó, elismert hegymászóvá válsz és ennek alapján tudod igényelni a támogatást, vagy pedig hogy ismeretségeid vannak. Én úgy gondoltam, hogy előbb fel kell építsek egy hegymászói karriert és eredményeket kell felmutassak ahhoz, hogy egy adott pillanatban kopogtathassak bárkinek az ajtaján azzal, hogy én az Everestre akarok menni. Az Everest után egészen más terveim vannak, konkrétan szeretnék visszaállni a nagyon nehéz, technikás mászásokra.

Érdekes, hegy az Everest. Igazából nagyon sokan mennek oda, olyanok is, akiknek fogalmuk sincs a hegymászásról.

– Hogy állsz a szervezéssel?

– A szükséges összeg – az expedíció egy személyre körülbelül negyvenezer euróba kerül – több mint 50%-a van meg, úgyhogy mivel lassan egy hónap választ el az indulástól, pedálozni kell. Ugyanakkor hozzászoktam ahhoz is, hogy a hiányzó összegeket az utolsó pillanatban kapom meg.

– Legutóbb, a közösségi oldaladon azt írtad, Teo Vlad romániai hegymászó is csatlakozik hozzád.

– Igen, beszéltünk róla, hogy majd együtt mászunk, ez azonban pénztől függ és egyikünk sem áll olyan helyzetben, hogy a másiknak annyi pénzt szerezzen, amennyi egy ilyen úthoz elegendő. Az utóbbi időben többen is jelezték Romániából, hogy az Everestre akarnak menni. Ha majd ott összejön egy romániai társaság, legyen az két-három-négy ember, akkor egészen biztosan össze fogunk dolgozni, de konkrétan egy kötélbe kötni magamat olyan emberrel, akit nem ismerek… őszintén szólva, az Annapurna-expedíció és az ott elszenvedett sikertelenség és sérelmek után nem vállalom többet.

– Ez azt jelenti, hogy egyedül vágsz neki az útnak?

 – Egyedül vágok neki, azaz serpával fogok mászni és oxigént szándékozok használni. Tulajdonképpen a csapattársam egy serpa lesz.

– Kapsz-e valamilyen támogatást a várostól erre az expedícióra?

– Nem, de nem is kértem. Ez egy összetett kérdés. Arad számára az, hogy valaki felviszi a város zászlaját az Everest csúcsára, egy büszkeség kellene, hogy legyen. Az utóbbi években próbáltam támogatást szerezni különböző expedíciókra, melyek közül volt néhány sikeres is. Példaként az én nevemhez fűződik a román hegymászás legnagyobb eredménye, a 2013-as román Nanga Parbat-expedíció, melyre semmilyen támogatást nem kaptam a várostól. Viszont ameddig én olyan városi projektek ellen tüntetek, mint például az Eminescu park vagy a volt Slavici-pálya tönkretétele, nem tartom morálisnak, hogy azoktól az emberektől kérjek pénzt, akiket én kritizálok.

– Hogyan készülsz fel fizikailag és mentálisan a megmérettetésre?

– Hétköznap edzőterembe járok, ahol számomra borzasztóan unalmas tréningeket – futás, biciklizés – hajtok végre különböző gépezeteken, de ezt mentálisan azzal próbálom egyensúlyozni, hogy az Everestet látom magam előtt. Hétvégeken a Fogarasi-, Bucsecs- és Retyezát-hegységben mászok, konkrétan azt csinálom, amihez értek. Ezt úgy is el lehet képzelni, hogy fagyban, hóviharban az ember egyedül, hat órán keresztül „nyomja” ott a hegyoldalban, mert itt nem a kilátásról van szó, hanem kemény edzésről. Mindezt pedig egy cél érdekében, hogy amikor az Everestre kerül az ember, rendben legyen tüdő, szív, vérkeringés szempontjából. Tulajdonképpen az Everestet csak úgy lehet megmászni, ha az ember egészséges és edzett. Nem kell hozzá eminens hegymászónak lenni, hanem bírni kell fizikailag. Ha pedig fizikailag ez már kevésbé működik, akkor mentálisan kell ráhatni a testi gyengeségekre.

– Milyen útvonalat választottál?

– Én az Everesten nem akarok keménykedni, ezért a klasszikus úton fogok haladni azzal a serpával, aki tudomásom szerint eddig már 19-szer érte el a csúcsot. Nem fogok új stratégiát felállítani, mert az életemen kívül bármilyen áron el akarom érni a csúcsot. A déli útvonalat választom, amin annak idején Edmund Hillary és Tendzing Norgaj is haladt. Az Everest csúcsára két útvonal vezet, az egyik az északi, a másik a déli oldalról. Mindkettőnek megvan a nehézsége és veszélyessége is. A déli oldalon sokkal meredekebb, rövidebb a mászás, ami nekem előny, ugyanakkor át kell haladni a Khumbu jégesésen, ami az alaptábortól egészen a Western Cwm-völgyig húzódik. Ezt egy jéglabirintusként kell elképzelni, amin alumínium létrákon kell átmászni, gleccser-hasadékok felett. Itt sokszor megtörténik, hogy leomlanak hatalmas jégtömbök és maguk alá temetik a hegymászókat. Tavaly 16 ember halt meg ott egyszerre, ezért lezárták a hegyet. Egyáltalán nincs garancia arra, hogy ezen az útvonalon az ember csak úgy, balesetmentesen, simán felsétál.

– A laikus számára ez elrettentően hangzik. Van olyan dolog, amitől tartasz esetleg? Vagy erre ilyenkor nem szabad gondolni?

– Igazából nem tartok semmitől, de amire sokkal jobban oda akarok figyelni, az az enni- és innivaló. Ilyen kemény körülmények között ugyanis – ahol egyhetes gyaloglással közelíthető meg az út – az ember gyakorlatilag hónapokig hóléből él. Az Everest alaptáborában azonban hozzájuthatsz élelmiszerekhez, a nepáliak ezeket azonban háromszoros áron kínálják. Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember milyen fizikai és lelki állapotban vág neki a csúcsmászásnak. Amennyiben az Everest összes táborában az ember hozzá tudna jutni olyan ennivalóhoz, amit itthon eszik, százalékban borzasztóan magasra szökellne a lehetősége, hogy sikeresen megmássza a csúcsot.

– Az utóbbi időben, virtuális közegben egyre gyakrabban vállalod nyíltan a véleményed bizonyos helyi, olykor országos jelentőségű, főként társadalmi jellegű problémákban, hegyivezetői feladataid mellett újabban motivációs trénerként is dolgozol. Egy kicsit más ez a Török Zsolt, mint akit megszoktunk. Miben változtál az idők folyamán?

– Öregedtem és ezzel együtt jár, hogy az ember egyre kevésbé nyel le és hallgat el dolgokat. Úgy gondolom, ha egy 41 éves ember nem hallatja a hangját és nem teszi közzé azt, hogy valami nincs rendben a környezetében, akkor egészen biztos, hogy nem fogja ezt megtenni 70 évesen sem, amikor már minden mindegy vagy csak egyszerűen szeretné átvészelni valahogy az öregkort. Fiatalon idealistán, sokkal naivabban gondolkodtam. Most úgy gondolom, hogy beszélnem kell bizonyos problémákról, mert minél több emberhez jut el, annál inkább változhat az általános köztudat. 

– Mikor indulsz?

– Március 20-ra tűztem az indulás időpontját, addig még sok mindent meg kell vásároljak. Például nincs felszerelésem az Everestre, mert a meglévő ruháim nem megfelelőek arra, hogy egy majdnem 9000 méteres csúcsra feljussak.

Mindenképpen tudatában vagyok annak, hogy az Everest mit jelent, ugyanakkor senki ne gondolja azt, hogy az Everestre feljutni a normál úton egy rutinfeladat, tudniillik minden lépésnél történhet valami. Az Everesten össze-vissza körülbelül háromszáz holttest fekszik – egyik-másik le van takarva a nemzeti zászlójával –, nem szedték le őket, mert ez pénzbe és komoly erőfeszítésbe kerülne. Ezek mellett kell majd elhaladnom. A helyiek által a Föld istenanyjának (Sagarmatha) nevezett Everest vagy Csomolungma a világ legmagasabb és legszennyezettebb hegye, de a legmagasabban fekvő temetője is. Ez mind benne van a pakliban.

– Köszönöm a beszélgetést és sok sikert!