Csikys doktorok

Dr. Sarkadi Nagy Emese – művészettörténész

– Életkor?

– 1977. február 17-én születtem, Lippán.

– Indulás. A családi háttér mivel járult hozzá ahhoz, hogy ma a tudományotok doktora?

– A szüleim hozzáállása alapvető volt. Mindig azt tartották szem előtt, hogy a tanuláshoz megfelelő körülményeket biztosítsanak nekem, és minden egyéb csak azután következett. Közhelyszerűen hangzik talán, de hihetetlenül hálás vagyok nekik, hogy korán fontosnak tartották, hogy nyelveket tanuljak, mert ezek nélkül semmire sem mentem volna. Az egyetemen, majd a továbbtanulás során, a doktori témám kiválasztásában, a különböző ösztöndíjak elnyerésében mind-mind az idegennyelvtudásom volt a segítségemre.Angol, német felsőfokon beszélek, franciául boldogulok, a román (és az ismert idegen nyelvek együtt) sokat segít a latin nyelvek megértésében, úgyhogy olvasni, különösen szakirodalmat, több nyelven is elolvasok, ha kell.

Munkabírásra szoktattak, kitartásra és igényességre. Édesapám gyakran idézte, egy időben az asztalom fölé ki is írta, Szentgyörgyi Albert egyik jelszavát: „Széles utca, keskeny árok, ha dolgozom, nem ugrálok.” A támogatásuk a mai napig folyamatos, és alapvető.

Nagyon fontosnak tartották azt is, hogy itthon tanuljak. Sohasem javasolták, hogy külföldön próbáljak szerencsét, de, amikor ez bennem mégis felmerült, vissza sem tartottak. Világossá tették számomra, hogy ők eldöntötték: maradnak, de a saját életem tekintetében az enyém a döntés. A középiskolát így végig Aradon végeztem, a Csiky Gergely Iskolacsoportban. Amikor az érettségi közeledett, mivel művészettörténész szerettem volna lenni, felmerült, hogy Budapesten próbálkozom, ehhez akkor minden segítséget megadtak. Amikor azonban kiderült, hogy éppen az én érettségim évében indul Kolozsváron művészettörténet szak, akkor elvittek oda, megmutatták a várost, felkerestük együtt későbbi „mesteremet”, Kovács Andrást, próbáltak a kolozsvári tanulmányokhoz kedvet csinálni. És ez sikerült is. Kolozsvárra a mai napig visszavágyom és visszajárok.

– Mit köszönhet óvónőinek, tanítóinak, általános és középiskolai tanárainak?

– Az egykori 20-as óvodáról nagyon kellemes emlékeket őrzök, az általános iskolában gyakran változtak a tanítóink, aminek akkor nem örültünk ugyan, de ma úgy érzem, több embertől többfélét tanultunk, s kifejezett nosztalgiával emlékszem vissza a Kossuth utcai iskolára.

Pályaválasztás tekintetében Pávai Gyula irányításának köszönhetek nagyon sokat. Az általános iskola fölső éveitől kezdve ébresztgette az érdeklődésemet az irodalom és a művészetek iránt, olvasni, értelmezni, értékelni és írni tanultam tőle. Az általa belémcsepegtetett értékrendet azután, pár évvel később Péterfi Árpád erősítette meg bennem, aki általános iskolában is történelem tanárom volt már, és akitől sokkal többet tanultam, mint történelmet. Az ő segítségével készültem fel Világtörténelemből az egyetemre, de ezek az órák lényegesen többet jelentettek, mint egyszerű egyetemi felkészítést. Olvasmánylistát állított össze nekem azokból a világirodalmi művekből, amelyek az alapvető általános műveltséghez hozzátartoznak. Az olvasmányok hangulatot teremtettek, kedvet csináltak, kiegészítették azt a történelmi vezérfonalat, amelyet a tulajdonképpeni órák nyújtottak. Sok tekintetben ma is ebből táplálkozom.

– Hogyan látja az anyanyelven való tanulás szerepét életében és pályaválasztásában?

– Sohasem merült fel semmiféle más lehetőség. Azt hiszem, nem találtam volna a helyem az életben, ha nem az anyanyelvemen tanulok, legalábbis, ami az általános- és a középiskolát illeti. Az egyetemen már persze meg kellett birkózni, legalábbis bizonyos tantárgyakkal románul is, de a szaknyelv elsajátítása egyszerre két nyelven kifejezetten hasznos volt. Az alapok megértéséhez azonban az anyanyelvű képzés itt is nélkülözhetetlen volt, ez biztosította a megfelelő bázist ahhoz, hogy később ne okozzon gondot a szakmának a bármilyen idegen-nyelven való továbbtanulása és gyakorlása.

– Az egyetem, mely ottani tanárai terelték arra a szakterületre, amelyen kikötött?

– A kolozsvári évekre hihetetlen nosztalgiával gondolok vissza. Erről nagyon sokáig tudnék beszélni. Úgy jöttem el onnan diplomázás után, hogy a doktorátus befejeztével vissza szerettem volna menni, de másként alakult. Emiatt azonban folyamatosan vágyom vissza, keresem a visszatérésre a lehetőségeket. Annál is inkább, mert rengeteg volt évfolyamtárs, barát maradt ott. Számomra Kolozsvár ma is olyan, mint egykor, az egyetemi évek alatt. Nem kérdés, hogy az első pillanattól az utolsóig teljes mértékben dr. Kovács András hatása alatt álltunk mindannyian. A csoportunkból, amely az újraindult művészettörténész képzés első évfolyama volt, azt hiszem kivétel nélkül mindenki középkorral vagy koraújkorral foglalkozik, neki köszönhetően. Minden nehézség ellenére, amellyel meg kellett küzdenie – képek hiánya, amelyeket oktatóanyagként használhatott volna, de a külföldi szakirodalom sem volt még hozzáférhető stb. –, András nemcsak művészettörténészként, de erdélyiként, erdélyi kutatóként tanított meg egy olyan értékrendre, amely azóta is meghatározza a hozzáállásomat. Rámutatott, hogy az erdélyi művészetet európai kontextusában kell szemlélnünk és mindig a konkrétumokból, az írott forrásokból kiindulva, a műalkotást alaposan megvizsgálva kell megkeresnünk azokat az összefüggéseket, amelyek nem lehetnek függetlenek koruk művelődésétől, társadalmi igényeitől, személyi ambícióitól és anyagi lehetőségeitől.

– Miért azt a témát választotta doktori téziséül, amelyiket?

– A téma akkor még, hogy úgy mondjam, parlagon hevert. Későbbi „Doktorvaterem”, irányítótanárom, dr. Takács Imre, – aki ma az Iparművészeti Múzeum főigazgatója – vetette fel, hogy érdemes lenne az erdélyi szárnyasoltárokkal foglalkozni, jó lenne, ha lenne valaki, aki összegyűjti, átlátja, feldolgozza a témát, ha „kerülne egy gazdája” az erdélyi retábulumoknak. A feladat azután olyan sokrétű kihívásnak bizonyult, hogy sokáig, évekig éreztem úgy, hogy csak befelé haladok az alagútba, és még sehol sem látom a fényt. Nagy öröm volt, amikor végre sikerült az alapvető szálakat kibogozni, és 2008-ban megírni és megvédeni a doktorimat. (Éppen a nagyobbik lányom születése előtt 2 hónappal). De ezzel korántsem értem a témával kapcsolatos kutatásaim végére...

– Mi újat adott eddig a művelt tudományának, és milyen kifutást jósoltémaválasztásának?

– Pályám kezdetén Erdély középkori építészetével foglalkoztam, ezen a területen írtam néhány tanulmányt. A doktorihoz végzett kutatásaim során összegyűjtöttem egy katalógusban a fennmaradt erdélyi szárnyasoltárokat, gótikus és reneszánsz táblaképeket és faszobrokat, így mostanra talán áttekinthetővé vált, hogy különböző szász és székely templomokban, parókiák padlásain, múzeumi raktárakban milyen középkori festmények és faszobrok maradtak fenn. Írtam néhány tanulmányt, amelyek bizonyos műtárgyakat vagy műtárgy csoportokat dolgoznak fel, kiderítik azok származását, hogy milyen tanultságú volt a mesterük, milyen körülmények között és nagyjából mikor készültek. Februárban egy német kiadónál angolul jelent meg könyvem, amely az erdélyi szárnyasoltárok katalógusát tartalmazza, valamint néhány kapcsolódó tanulmányt. Azt gondolom, hogy a téma nagyon sok kérdést és feladatot tartogat még, időközben mások is foglalkozni kezdtek vele, és sok újdonságot kiderítettek, de az erdélyi középkori művészet kutatása, sokáig elhanyagolt volta miatt, olyan sok bepótolnivalót tartogat, hogy az biztosan kitart még néhány évtizedig.

– Milyen szakmai, tudományos és emberi pályaívet képzel ma magának?

– A kutatás mellett nagy örömet szerez nekem a tanítás. Tartottam néhány órát a kolozsvári egyetemen, ahova mindig nagy örömmel térek vissza, tanítottam egy félévet az ELTÉn, most éppen a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartok egy speciális kollégiumot. És ezt a vonalat nagyon szívesen folytatnám. De ahhoz, hogy az ember jó lelkiismerettel, felkészülten és élvezettel taníthasson, folyamatosan fejlődnie kell saját magának is. A kutatásokat párhuzamosan folytatni kell.

Remélem, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan sikerül még néhány külföldi ösztöndíjat elnyernem, mert ez a módja annak, hogy egy szakember naprakész maradhasson a külföldi kutatásokkal, része legyen szakterületén belül a nemzetközi vérkeringésnek.

Ugyanakkor minden alkalmat megragadok arra, hogy hazatérhessek, otthon dolgozhassak, kutathassak, konferenciákon vehessek részt. A szakmám mellett, nem is mellett, talán inkább azt is megelőzve, nagyon fontos helyet foglalnak el az életemben az otthoni barátok és rokonok. Ők tartják bennem a lelket, az energiát, ha pár napot Aradon vagy Kolozsváron tölthetek, feltöltődve, kiegyensúlyozottan térek vissza a megszokott kerékvágásba. Ezt a kapcsolatot nagyon szeretném megtartani és szorosabbra vonni.

– A doktorin kívül mi az, amit fontosnak tart eddigi tevékenységéből?

– Természetesen a családomat. Velük teljes az életem. Építész férjem a műemlékvédelemben dolgozik, így kölcsönösen értő hallgatói vagyunk egymás szakmai problémáinak; két pici lányom pedig– Borka 4, Lilla 2,5 éves – amennyi energiát, időt elvon a munkámtól, ugyanannyi örömmel és erővel pótolják azt. Az ember fáradt ugyan esténként, amikor fürdetés, altatás után kell leülni a számítógép elé dolgozni, de lelkileg friss, és magában még az aznapi „gyerekszáj” történeteken mosolyog.

– Milyennek ítéli közéleti érzékenységét?

– Némi lelkiismeret-furdalással élem meg, hogy a munkám és a két gyerek mellett egyszerűen nincs energiám közéleti tevékenységet kifejteni. Életemnek ebben a szakaszában legalábbis. Korábban, középiskolában, egyetemen nem volt ez így. Most helytáll helyettem ezen a téren a férjem, igyekszem őt ebben megfelelő módon támogatni. Tévénk ugyan több mint tíz éve nincs, de interneten, rádión és az újságokon keresztül folyamatosan érdeklődéssel követem a világ és szűkebb környezetem eseményeit.

– Pillanatnyilag mivel foglalkozik?

– Négy év után, amelyet otthon töltöttem a gyermekeimmel, most egy régészeti könyvkiadónál dolgozom, elsősorban idegen-nyelvű könyvek kiadásával foglalkozunk. Mellette folyamatosan kutatok és írok, konferenciákra járok, tanítok, most éppen a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen.

Nagy István