Csütörtöki esti mese – ami nem csak mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy... Dehát nem volt, hanem van! 

A falu végén (bocsánat, Arad szélén) van egy kis település (ma már városrész), amelynek a neve: Gáj. Rendezett (tavaly újra csatornázott?) utcák, takaros házak, gondozott udvarok. Hátul veteményes kert és mindenfelé sok-sok gyümölcsfa. Néhol – szégyenkezve – aprójószág futkározik.

A település egy részét a gáji székelyek lakják. Szorgos, dolgos emberek. Azok leszármazottai, akiket a háború utáni ínséges idők vetettek Székelyföldről az Aradhoz közeli Gáj nevezetű (akkor még) faluba.   

Akik még ma is konokul őrzik nótáikat, dalaikat, ápolják hagyományaikat, egymáshoz kötődésüket.

Róluk szól a következő történet, amely jó tíz évvel ezelőtt kezdődött.

Péter Vilmostól ered a közös nótázás gondolata. A hosszú téli estéken jó lenne egy-két régi nótát elénekelni, felidézni a gyermekkori tájakat, pajtásokat, régi  emlékekről leseperni a feledés porát.  Meg aztán ilyentájt a bor már megérett, a kolbász száradófélben, és a kisüstiből is van bőven... Az elképzelést tett követte,és néhányan összejöttek egy kis közös nótázásra.

Gáj nem nagy település. A hírek hamar terjednek, a következő alkalmakkor újak csatlakoztak a néhány fős társasághoz. Mindenki hozott magával egy-egy régi nótát, történetet, emlékeket...  a Hargita fenyveserdők aljából...

2003 tavaszától váltak rendszeressé a csütörtök esténkénti „énekórák”. Közben a kis csoport baráti társasággá duzzadt. Jöttek Kakasvárosból, Ségából, Buzsákból, az UTA-térről. Hozták magukkal a „Kék színű virágot”. Őket a helybéliek „tiszteletbeli székelyekké” fogadták.  (Vélemények szerint  100-nál is több  azoknak a száma, akik időszakosan, vagy csak egy-két alkalommal vettek részt  ezeken.) „Kicsi nékem ez a ház...”, a megszaporodott dalos kedvűeknek Sándor Tivadar gáji plébános úr biztosított egy megfelelő helységet. A fáma szerint volt olyan „énekóra” is, amikor csak Péter Vili és Karda Laci volt jelen, ilyenkor gyorsan egyikükre került a sor egy új nóta eléneklésére.

Idővel kialakultak a szokások. Megemlékeznek az éppen esedékes nemzeti vagy egyházi ünnepekről (Erdélyi István). Rendszerint egyházi énekekkel (Pop Juci) indul az este. Természetesen  minden alkalommal köszöntik a születés-, illetve a névnaposokat. Két csípős szövegű nóta között színte alig jut szusszanásnyi idő mókázásra.  

Majd sorjában („Ez a nóta, nóta...”), mindenkinek kívánsága szerint eléneklik a választott nótáját, amelyeket Antal Fülöp citera- és Nagy János hegedűjátéka kísér. A hamis hangokat – azokból nincs hiány – Khell Levente és Buţiu Éva igyekszik korrigálni. Igaz, Jázbinszki Feri („Piros rózsák beszélgetnek...”) esetében ez ritkábban sikerül.

Vaskos dossziék, a „Gáji dalos füzetek” tartalmazzák azt a sok száz nótát, éneket, dalt, amiket az évek során sikerült összegyűjteni. De még messze a vége. Alig múlik el hét, hogy ne kerüljön elő egy-egy gyönyörű, eredeti székely nóta. Hiszen a gáji nótafák, Péter Anti és Nagy  Karcsi kifogyhatatlanok.  

Egyszer felmerült a gondolat, hogy jó lenne egy dalárdát, kórust, esetleg énekkart alakítani. Ám egyik megnevezés sem aratott osztatlan sikert. Mert az „énekóra” – így a leghelyesebb – külön  kategória. Csütörtök esténként a gáji Caritas-házban olyan emberek jönnek össze, akik csak egyszerűen jól érzik magukat, ha együtt lehetnek.

Ezenkívül közösen vesznek részt  a helységben zajló alkalmi eseményeken, az egyházi ünnepeken.

Szombat este a gáji énekórák 10 éves évfordulójának megünneplésére jöttek össze mintegy félszázan, köztük olyanok is – mint például Péter Edit, Molnár Árpi –, akik tanúi voltak az első próbálkozásoknak. Az ifjabb generációk üdvözletét – néhány Kormorán-dal előadása közben –    Zámbori Magdi és Kovács Andrea tolmácsolta. Sándor Tivadar plébános üdvözlő szavai után Bognár Levente, Arad alpolgármestere, RMDSZ-elnök gratulált és kiemelte azt az összetartást, amely az elmúlt 10 esztendőben jellemezte ezt a közösséget. Ezután átadott egy üveg Szatymazról, Dankó Pista szülőhazájából származó bort, amivel máris megadta az alaphangot – „Eltörött a hegedűm...” – a késő éjszakába nyúló nótázáshoz.

A jóízű (Khell) „Levente-féle” bográcsost Adamcsek Izabellának az alkalomra készített születésnapi tortája követte.

Bár a résztvevők többsége a „ritkán-őszes” hajú hatvanas, hetvenes korosztályt képviseli – Kása Matyi bácsi a nyolcvanat tapossa –, öröm volt látni, hogy az utánpótlás is biztosított, hiszen Vili alig két és féléves unokája, Adamcsek Annabella is bátran hallatta hangját. 

Érdemes volt eljönni, énekelni, az elmúlt időket felidézni. S egy perces csenddel megemlékezni azokról, kik a kezdetek óta itthagytak bennünket.

Mert 10 év egy bizonyos kor felett már nagy idő. Ez  nem mese.

Homolka Ervin