„Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
ÉS áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.”
Tisztelt Elnök úr! Tisztelt Megemlékező Közösség!
Kevés olyan pont van a magyar történelemben, amit annyira közös múltként fogadna el a nemzet minden tagja – higgyen bármiben, gondolkozzon bárhogyan is – mint éppen 1848-49. Kevés olyan pont van a magyar történelemben, ami ennyire összefogná, ennyire összekötné azt a közösséget, amiben élünk. Kevés olyan hős van történelmünkben, mint az aradi 13 honvédtábornok, akik ennyire osztatlanul és ennyire méltóan, ennyire igaz módon birtokolják tiszteletünket és megbecsülésünket, rokonszenvünket és együttérzésünket.
Petőfi Sándor Nemzeti dalának egyszerű versezetét minden magyar gyerek megtanulja. Talán sehol sem visszhangzik annyira bennünk ez a néhány sor, mint ebben a városban.
Tisztelt Megemlékező Közösség!
Ma, itt egy dicsőségesen megvívott szabadságharcra emlékezünk. Mi, magyarok emlékezünk mindarra, amit az a rendkívül súlyos harcokat hozó másfél esztendő hozzátett évezredes történelmünkhöz – visszafordíthatatlanul és megmásíthatatlanul. A nemzet 1848-ban és 1849-ben megértette és megérezte, kimondta és átélte, hogy összetartozunk – összetartozunk a szabadságban, a közös jogok élvezetében és a közös kötelességek teljesítésében. Március 15-én az összefogásban, április 11-én a törvények kihirdetésekor, aztán a szabadságharc hadjáratainak küzdelmeiben, és végül az aradi vár sáncában meghozott legvégső áldozatban egy új nemzet született a régiből. Egy új nemzet, amely a szabadság útján jár, s amelynek minden tagja összetartozik.
Mindez megérte az áldozatot, a veszteséget, mert a közös szabadságban való összetartozás tudatát nem tudta elvenni az országot eltipró katonai erő. A magyar szabadság ügye, amely a passzív ellenállás formájában harcolt tovább, végül legyőzte a katonai adminisztrációt, a Bach huszárokat, a birodalmi centralizációs törekvéseket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kik voltak ezek az aradi hősök? Katonaemberek voltak valahányan. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, a legnagyobbak közül valók.
Nagy részük volt abban, hogy a nemzet felállíthatta történelme első honvédseregét, s az a legutolsó pillanatig alkalmas eszközként szolgálhatta közös szabadságunk ügyét. Nagy részük volt abban, hogy ez a sebtében megszerveződő haderő a világ legjobb hadseregének is méltó ellenfele tudott lenni, és csak az orosz invázió túlereje kényszerítette térdre. Sokan közülük elképesztő teljesítményeket mutattak fel a csatamezőn. Bátorságuk, hozzáértésük valóban bámulatra méltó. Nem volt véletlen sokuk gyors karrierje. Az a mód, amint néhány hónap alatt századparancsnokból zászlóalj-, majd ezred- és hadosztályparancsnokok lettek, hogy végül a fegyvert hadtestparancsnokként tegyék le.
Jól és derekasan használták fel a nekik kimért, többnyire rövid időt: elkötelezetten gyakorolták a hivatásukat és mindhalálig hűségesek maradtak a szabadság ügyéhez és a magyar nemzet közösségéhez. Nem a félelmeik, nem önös érdekeik irányították őket életükben – sokkal inkább a ez a közös ügyhöz, a közös zászlóhoz való hűség. Az ő áldozatuk nélkül minden bizonnyal sokkal kevesebbek és szegényebbek lennénk.
Kedves Barátaim!
Az a rettenetes aradi hajnal, melynek hősei előtt ma tisztelgünk, emlékeztet bennünket az elszalasztott nagy lehetőségre is. A testvérháború lezárása és a kölcsönös bizalmatlanság eloszlatása után csak végzetesen későn, 1849. július 14-én tudott megegyezni a magyar kormány a románsággal. Ekkorra sikerült megtalálni a közös szabadságra vezető utakat, a katonai együttműködés lehetséges módozatait. Akkor a jóakarat elkésett. A hadi helyzet már megfordíthatatlanná lett.
Örök tanulság: senki sem lehet szabad, ha a mellette élő nem szabad. Nem élhetünk szabadon, ha a mellettünk élő nem használhatja az anyanyelvét, ha nem imádkozhat szabadon, ha nem álmodhat szabadon, ha nem dönthet a sorsa felett szabadon. Nem élhetünk szabadon, ha nem fogunk össze, ha nem dolgozunk össze. Különösen igaz a világnak ezen a pontján.
Kedves Barátaim!
A mi feladatunk is történelmi feladat – hiszen mi is a történelemben élünk. Mi is örököltünk egy helyzetet, ami az előttünk járók élete, munkája és az általuk meghozott döntések miatt állott elő. Nekünk is meg kell hoznunk a magunk döntéseit, nekünk is élnünk és dolgoznunk kell, hogy a dolgok megváltozzanak – éspedig előnyükre változzanak meg.
Magunk mögött hagytuk a 20. századot, az ellentétek századát. Ma a béke és az élet útjain járunk. Románia szomszédunk és szövetségesünk, amelynek fejlődése, gyarapodása és erősödése magyar érdek is. A két ország szövetségesként együtt dolgozik a NATO-ban. Különösen szép jelképe ennek a Magyar–Román Békefenntartó Zászlóalj munkája.
Közös célunk, hogy az egész határ menti régió két oldala ismét összefonódjon gazdaságilag, kulturálisan, hogy valóban Európa egyik legjobban fejlődő övezete lehessen az, ami az előző század oly nagy részén a határok által kettévágott utak és életek zsákutcája volt. Ezért is szeretnénk Romániát mihamarabb a schengeni övezetben üdvözölni, s megállás nélkül, autópályán utazni Arad és Szeged között.
Elmondhatjuk: van közös életünk. Közös élet, ami egyre több szállal kapcsolódik egymáshoz. Arad például igazi európai, lelkében mélyen európai város, amelyben ünnepeken is, hétköznapokon is élő valóság, hogy nem „csak” a közös múltunkat őrizzük, hanem kölcsönösen tiszteljük azokat a hagyományokat is, amelyeket nem mindig egyformán ítélünk meg. Ez a kölcsönös türelem és elfogadás nagy érték a jövőre nézve is. Arad soknyelvű, sokvallású, színes kultúrája abból táplálkozik, hogy mindenki megőrizheti identitását, nyelvét, művelődési értékeit, a bölcsőtől a sírig. Itt is szeretném kijelenteni: Arad polgárai és vezetői számíthatnak Magyarország barátságára és együttműködésére.
Tisztelettel hajtunk fejet az aradi magyarság előtt. Köszönjük mindazt, amit egymásért és a magyarság egészéért tettek. Történelmünk és jövőnk őrzőiként állnak helyt ebben a nagyszerű városban, megőrzik és megtartják összetartozásunkat, s egy nagyszerű közösséget adnak a nemzetnek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mi feladatunk is történelmi küldetés. Méltónak kell lennünk a szabadság ügyéhez. Ne feledjük, nem mindegy, hogy mit hagyunk az utódainkra Békére és együttműködésre, életre és gyarapodásra, összetartozásra és megmaradásra van szükségük – éppen úgy, ahogy nekünk. Ezért aztán méltónak kell lennünk az aradi hősök életéhez és áldozatához.
Azt kívánom mindannyiunknak, álljunk helyt ebben a nagyszerű küldetésben!
Arad, 2013. október 6.
Hozzászólások