Dr. Orbán Réka pécskai tapasztalatai

A csodavárás idején, adventben a legtöbb emberben megszólal a szeretetre, az elesettekkel szembeni jótéteményre szólító belső hang. 

Hasonló kérdésekről beszélgettünk dr. Orbán Rékával, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudomány Egyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karának adjunktusával a pécskai Hajnalcsillag Hit és Fény közösség névadó ünnepsége után.

Amint a Hit és Fény közösségek megalakulásáról elmondta, Jean Vaniert és Marie Helene Mathieut megkereste 1969-ben egy házaspár, akiknek két sérült gyermeke volt. Akkor még Nyugaton is selejtként vélekedtek a sérültekről – ami, sajnos, az erdélyi mentalitásra még mindig eléggé jellemző –, ezért azzal a panasszal fordultak hozzájuk, hogy a gyermekeikkel együtt szerettek volna zarándoklatra menni, csakhogy a helybeli plébános elutasította a kérésüket, mondván: a gyermekeik nem szalonképesek, gondot okoznának a zarándoklat idején. Elen és Jean elgondolkoztak, hogy igen sok olyan család küszködik hasonló gondokkal, ezért elkezdték a szervezését annak a zarándoklatnak, amelyiken csak sérültek vesznek részt a kísérőikkel. A Lourdes-ba, 1971-ben megszervezett zarándoklaton több ezer sérült vett részt. A helybeliek először furcsán viselkedtek, bezárták a boltokat, megpróbálták kirekeszteni őket. Később azonban megbarátkoztak velük, manapság pedig teljesen természetes, hogy oda járnak. A sérültek együvé tartozásának eszméje egyre erősödött, mára világméretűvé vált, több mint 70 országban 7000-nél több közösség működik. Mivel Elen és Jean a római katolikus egyházban működött, ez vette szárnyai alá a mozgalmat, később azonban ökumenikus közösségekké alakultak.

Ami dr. Orbán Rékát illeti: mindig vonzotta a másság, már tizedikes korától döntött a pedagógus pálya mellett. Kolozsváron akkoriban alakult az első hit és fény közösség, amelynek a barátnője is tagja volt, aki le akarta beszélni a közösségi munkába való bekapcsolódásról. Barátnője attól tartott, hogy ő nem érezné magát ott jól. Nagy örömére szolgált, amikor az egyetemen egy marosvásárhelyi csoporttársnője elvitte a hit és fény közösségbe, ahol nagyon megfogta az ottani közvetlen, családias hangulat, a kendőzetlenség, amivel a sérültek hozzá közeledtek, a szülők nyíltsága, segítőkészsége. Maga úgy gondolta, hogy a segítés hozzátartozik az élethez, ezért szívesen járt közéjük. Egyik táborban egy sérült azzal fogadta: érezd magad otthon. E fogadtatás nagyon megfogta, végképp ott tartotta. Az eső nehézségek az egyetem befejésekor kezdődtek, amikor a Kolozsváron megismert segítők visszakerültek szülőföldjükre, s egyedül maradt. Ha maga nem viszi tovább, abbamarad a közösségi munka. Akkor döbbent rá, hogy a családját nem hagyhatja a sorsára. Négyévi közös munka alatt ugyanis a család aktív tagjává vált, igen megfogta az egyik kolozsvári sérültnek – aki koránál fogva apja lehetett volna – a kijelentése, hogy Rékát anyukájának tekinti, s amikor valami baja van, mindig őhozzá fordul segítségért. Orbán Réka tíz évig volt a kolozsvári csoportnak a vezetője, ez idő alatt sikerült kinevelnie az utódját, hogy el tudja vállalni a tartományfelelős-helyettes szerepét. A tartományhoz tartozik Románia, Erdély, a Vajdaság és az anyaország is. Egy házaspár vezeti az egész tartományt, Magyarországon 3, Vajdaságban 1, Romániában 1, Erdélyben 3 helyettes működik. Orbán Rékához tartozik két marosvásárhelyi, a maros-szentgyörgyi, a szatmárnémeti,  nagyváradi, kolozsvári, zilahi, illetve legújabban a pécskai közösség. E közösségek nem gyógypedagógiailag, de fejlődnek. A legfontosabb, hogy együtt legyenek, ami a képességbeli fejlődést is meghozza. A fejlődés mértéke leginkább a sérültek számára szervezett táborozásokon látszik meg, amikor bevonják őket a szokásostól eltérő közösségi munkákba is, amelyek boldoggá teszik őket, mert hasznosaknak érzik magukat. Talán az a felelősségtudat teszi boldoggá őket, hogy rájuk bízzák az edények kiöblítését, esetleg a portörlést vagy a konyhán valós segédkezést.

A sérültek számára létrehozott napközi otthonok nem tartoznak a Hit és Fény közösségek tevékenységéhez, de minden találkozónak megvan a három ideje, az osztozás, az ima, illetve az eukarisztia, míg a találkozók közötti időszakot, az úgynevezett negyedig időt minden közösség a saját belátása szerint használja ki. Néhány helyen úgy érezték, hogy a fiatalok több időt szeretnének együtt tölteni, ezért különböző egyesületek kebelében napközi otthon is működik, nem mindenütt szakemberek irányításával. Példának okáért Kolozsváron gyógypedagógus egyetemi hallgatók vezetésével működik, aminek a foglalkozásait fokozatosan növelték, tavaly már naponta 3-4 órára, átlagosan 5-8 fiatal részvételével. Román közösségek is vannak, Kolozsváron 3, de Iaşiban és Bukarestben is jól működő közösségek léteznek, amelyeknek semmi közük nincs a kisegítő iskolákhoz.

A pécskai közösségtől igen jó benyomásokkal távozott, mivel itt valóban megpróbálják felvállalni az irányt mutató Hajnalcsillag szerepét, bevilágítani az eget azok számára, akiknek más lehetőségeik nem igazán vannak közösséghez tartozni. Szerinte itt elég nehéz lehet egy román többségű közösségben magyarnak megmaradni, sérült gyermekkel. További pozitívum, hogy minden korosztály képviseli magát a találkozókon, a vezetővel együtt, minden tagból sugárzik a pozitív hozzáállás, ami valóban méltóvá teszi őket a Hajnalcsillag szerepére, az irányadó világításra.