Ég Veled, Karcsi!

Egy szomorú októberi napon megint kevesebbek lettünk, és nem csupán számszerűen. Elment közülünk egy igaz aradi, egy igaz magyar, egy igaz ember.

„Mindenki elmegy, nincsen visszaút, / Titkos világuk mindörökre múlt” – írja Jevgenyij Jevtusenko egy költeményében, minden egyes ember kivételes egyediségét, megismételhetetlen eredetiségét hirdetve. 

Igen, minden távozó űrt hagy maga után, fájó hiányt a családtagok, a barátok, közeli ismerősök lelkében, de az alkotó ember, a szellemi munkás ezen túl a pályatársak, a művét ismerők és becsülők tudatában is. Ilyen távozó Vekov Károly. Őt sem csupán szerettei gyászolják, és nemcsak régi, meghitt barátai Aradon és Kölnben, Budapesten, Kolozsvárott és Szegeden, Pécskán vagy Sarkadon. Hanem sokan azok közül is, akik megismerhették őt mint tudóst, tanárt, kisebbségi közéleti személyiséget.

Karcsi akkor és ott – a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában – lett hivatásos történésszé, amikor ez az ideológiailag legkényesebb tudomány kettős vasabroncs, a marxizmus és az állampolitika szintjére emelt nacionalizmus szorításában vergődött. És ő mégis megmaradt magyarnak, emberként és tudósként egyaránt, kivívta jobb érzésű román kollégái elismerését is. 

A felemásságukban is pozitív romániai változások után alkotóereje teljében kettős áldozatot hozott: tudását, tapasztalatát, energiáját hosszú évekig a bódultság után talpra álló erdélyi magyarság politikai küzdelmeinek idegőrlő szolgálatába állította, történészként pedig odahagyta kedvenc kutatási területét, a középkori magyar és bizánci dokumentumok világát, hogy újabbkori, szigorúan őrzött peranyagok aprólékos feldolgozása alapján tényszerűen cáfolja az agyonhallgatott nagy írónk, Wass Albert elleni rágalmakat, illetve hogy visszaadja a magyar nemzeti tudatnak a teljes feledés homályából legújabb kori történelmünk egyik legragyogóbb alakját, a mártír Szoboszlay Aladárt és életművét.

Bár évek óta ostromolta az alattomos kór, töretlen lelkierővel dolgozott szinte utolsó napjaiig. Nem közhely az most itt, hogy túl korán ment el, túl sok minden volt még tarsolyában. Külön is nagyon hiányozni fog a Csipkerózsika-álmából éppen örvendetesen ébredező, új (régi!) szemléletű magyar történetírásnak. Csak remélhetjük, hogy tanítványai, szellemi örökösei folytatják, elmélyítik úttörő kutatásait, megbecsülik és hasznosítják maradandó hagyatékát. Az Ő szellemében.

Ég Veled, Karcsi!

Hudy Árpád