Egy kis kanál cukor... (II.)

Az évek során volt szerencsém jó pár darabot látni a New York-i Broadway-en. Volt, amikor beszámolók végett szó szerint kényszerelőadásokat látogattam, de volt, amikor magamtól mentem el harmadszorra is megnézni egy darabot, hiszen annyira a hatása alá kerültem. 

Zene- és színházkedvelő családból származom, tehát bármilyen eseményen kellett részt venni, több külföldi kollégám helyett bizony én mentem el minden kötelező kulturális eseményre. Belegondolva ez elég rosszul hangzik, hogy valószínűleg engem érdekelt ez annyira, hogy „tönkre tegyem ” egy estémet egy előadásért, mint ahogy munkatársaim fogalmaztak.

Ellenben ezen az estén önként és dalolva mentünk lányommal megnézni a Csodát.  Julie Andrews és Dick Van Dyke nevéhez hozzátartozik a Mary Poppins-ban nyújtott alakítás. Elgondolkodtam azon, milyen nehéz lehet a musical színészeknek az, hogy folyton a két nagy színészhez hasonlítják őket. Fel voltam készülve a csalódásra, hiszen a többször megnézett film után képtelenség, hogy ember kiverje a fejéből az eredeti felállást.

Amikor beléptünk a New Amsterdam Theatre-be, talán a zaj és az emberek, gyerekek viselkedése, öltözködése rázott meg, mint mindig. Az amerikai ugyanis, ha színházba megy, olyan, mintha nem is oda menne. Ugyanúgy felvesz valaki strasszokkal teli lábbelit iskolába, mint farmert esti színházi előadásra. Az evés, ivás sem egy szokatlan dolog előadás közben. A chipsek zacskójának, a pattogatott kukorica dobozának, a kólásüveg szisszenésének a hangja olyan húrokat pendített meg az agyamban, ami egyre jobban szétfeszítette jómodoromat. AmiEurópában színházi etikettként tartanak számon, az ott, abban a pillanatban megdőlni látszott. Egy-egy jegy ára meghaladja a 180 dollárt, ami miatt nagyon sok általános iskolás gyerek úgy gondolta, jól fogja magát érezni (ha már anya és apa mélyen a zsebébe nyúlt), ha ez nem jár az előadásra figyeléssel is. 

Színház, opera, komoly film, cirkusz, olvasott irodalom, tévés szappanopera... Vagy szeretjük őket, vagy csak egyet-egyet belőlük, de, hogy mindegyiket utálnánk, az kizárt!

Hogy bármiféle produkció a közönség elé kerüljön, bizony a színészektől, íróktól kitartás, lemondás és nagyon sok esetben kevés fizetéssel való munka szükséges, végül ez hozza meg gyümölcsét, ettől áll színpadra a mű. 

Amikor az ember színházba megy – legalábbis én így vagyok vele –, mindig egy kicsit másképp érzi magát, mivel valami újat fog látni, amitől talán ő maga is megújulni kíván a darab végeztével. Külsőleg is némiképp „kicsípve” indulunk neki rendszerint az estének, sokunk felveszi a szebbik ruháját, a rég nem hordott aranygyűrű is felkerül az ember ujjára, mi több, a fodrászhoz is ellátogatunk, ha éppen pénztárcánk engedi. Nos, valójában ez az egész felhajtás nem jellemző az amerikai színház- vagy akár koncertlátogatásra. A kényelem a bűvös szó, nem a csillogás jelszava szerint élnek, ami egy estére sem hagyja eltántorodni elvüktől.  Ráhangolódva és végignézve egy-egy darab olyan, mint egy darabka csokoládét hosszabb ideig majszolni. Ellenben ezen az estén féltem, hogy nagyon nagy igyekezetem ellenére sem fog menni az, amire gyerekkorom óta vágyom…

Amikor a függöny szétnyílt, az ámulat, a bizsergés és az egyszerű színek mégis pompás fénye ragadott meg és vitt magával a Cseresznyefa sor 17-be.

A nyitótánc, a hamisítatlan angol akcentus és a színpadi látvány már az első pillanatban valami reményteljeset sugallt. Mellettünk és fölöttünk tinédzserkorú iskolások ültek, akik már azon óriásit hahotáztak, hogy Angliában az emberek így beszélnek, valószínűleg ilyen régimódian is öltözhetnek a mai napig. Minden bizonnyal nem olvasták el, hogy maga a musical nem korunkban játszódik… 

Az első pár perc elteltével sikerült kizárni minden zavaró tényezőt. A hibátlan koreográfia, énekhangok és ha nem is Julie Andrews édes mosolya, de a produkció egy életre szóló élményt adott. Ami a színészek számára rutinelőadás volt, az az erre nyitott nézők számára kifogástalan hangulati oázist nyújtott.

A produkció végén a hátsó kijáratnál összefutottunk Mary Poppins-szal civilben. Szőke haja volt, farmert viselt, szandált, kis kardigánt és egy esernyőt, mivel zuhogott. Nem a musicalben lévőt, hanem a saját pici rózsaszínűjét. Amikor nagyméretű táskájába nyúlt, az a pár kisgyerek, aki szerencsés volt és találkozhatott vele, szájtátva nézte, mit húz elő. Egy pillanat töredéke alatt a csillogó szempárokból kihalt a tűz. A telefonja, a határidőnaplója és egy toll után nyúlt, majd egy füttyentéssel taxit hívott, mint ahogy ezt minden New York-i teszi. Dedikált pár képet, vidáman válaszolt pár feltett kérdésre, majd elsuhant a sárga taxival, mintha ott sem lett volna. Pár perce még kalappal a fején, fekete esernyővel röpdösött a nézők fölött, meggyőzve minket arról, hogy minden baj megoldódik, a szomorúság helyére öröm költözik, a könnyek eltűnnek. A bűvös varázsszó és remény kell hozzá. Úgy gondolom, ha ez nem is feltétlenül igaz, de meg kell próbálnunk. Emlékeznek a Mary Poppins egyik híres számára, ami a mai napig megmaradt a köztudatban ? Supercalifragilisticexpialidocious...Jelentése nincs és talán nem is lesz. Ez a szó azóta többször eszembe jutott, néha teljesen váratlan helyzetekben is. Olyankor elmosolyodom, és félhangosan kimondom. Hátha beválik, hátha csoda történik! Veszíteni ugyanis nincs mit, legfeljebb nyerni lehet vele…

Wiesenmayer Éva Amerikából