Egy majálisba oltott farsangi csujogatás emlékére

A gyulafehérvári egynapos rendezvény

Tragikus, groteszk, de mégis csak egyszer adódik ez a lehetőség az életben: az 1918. december 1-jei események 100 éves évfordulója Gyulafehérváron. Amikor arra emlékeztek a résztvevők, hogy az általuk használt időszámítás szerint megkezdődött a román impérium Erdélyben, a Bánságban, a Partiumban és fent Máramarosban. De legyünk tárgyilagosak és pontosak ebben a kényes kérdésben: a Kárpátokon túli, bukaresti román hatalom és miliő de facto első napja volt ez a Magyarországtól elszakított 102 724 km2-en.

A „várva várt” esemény, a 100 éves évforduló szomorúsággal töltött el minden magyart, éljen akárhol is a világon. Ugyanakkor e cikk szerzőjében ott motoszkált a gondolat, hogy meg kellene nézni, hogyan is emlékezik meg a másik oldal erre a kétségkívül sorsokat fordító eseményre.

Már hónapokkal korábban lehetett olvasni hírekről, hogy grandiózus lesz az állami ünnepély Gyulafehérváron. Állítólag nyár óta nem lehetett foglalni szállást a városban, de környékén is csak több száz euróért egy éjszakára. S hogy olyan műsort szerveznek, amit senki el nem felejt, amíg él. Így felkerekedtem, mert személyesen akartam látni, mi is lesz Gyulafehérváron 2018. december 1-jén.

Azon az ominózus napon, szombat hajnalban már korán kint fagyoskodtam Székelykocsárd vasútállomásán. A 06.29-es vonatra szálltam fel, amely Felvincen, Nagyenyeden és Tövisen át 53 km megtételét követően érkezett meg 100 perccel később Gyulafehérvárra (ugyanezen a távon 1894-es Magyar Királyi Államvasutak menetrendje szerint a személyvonat menetideje 110 perc volt). Az utolsó kocsiban, kint a folyosón utazva kaptam ízelítőt a hangulatból. Erősen elütött egy általunk ismert és megünnepelt március 15-től. El kell ismernem, több volt benne a vidámság, mint a méltóság. Csak az volt a gyanús, hogy a hangulat Tövisnél már inkább volt köszönhető a folyamatosan körbe-körbe járó butykosoknak és üvegeknek, semmint a maguk „győzelmét” ünneplők belső felszabadultságának.

Gyulafehérvárra érkezve nem nagyon kellett keresgélni az állomásról a várba vezető utat. Csak a tömeget kellett követni. A kék-sárga-piros színek mindent beborítottak és mindenkin megjelentek. A legkülönbözőbb zászlók természetes kellékként lengtek a népek kezében. A ma ismert román zászlón kívül volt lyukas zászló, vízszintesen csíkozott zászló, és nemegyszer a Román Szocialista Köztársaság vörös csillagos zászlója is meglebbent a decemberi szélben. Valahol örültem is a sok zászlónak, mert a megannyi csobánnak öltözött felvonulóról még valaki azt hihette volna, hogy nagyszabású betlehemi játék szereplőivel találkozik így december elején.

Belépve a várba kisebb csalódás fogadott, ugyanis nem voltak sokan, legalábbis a központi, Hungária Szálló előtti téren. Nem messze, a Szent Mihály-székesegyház mellett már nagyobb volt a csoportosulás a Vitéz Mihály-szobornál. Viszont sokan voltak bent az ortodox katedrális udvarán, ahol délutánig bezárólag folyamatosan zajlottak a misék. Az első valamire való esemény a Tiszti Kaszinó épülete előtt történt meg. Nagy szakállú pópák és beöltözött városi, megyei vagy állami elöljárók? sorakoztak fel a Kaszinó lépcsőjén. Felolvasták, honnan érkeztek a „küldöttek”. Taps járt a nevek után.

Majd egy hölgy a manele motívumaira adott elő egy zene performanszot. A körülöttem állóknak tetszett, de a taps elég gyorsan elhalt. Gondoltam, ez most még csak a bemelegítés. Nem tudtam, hogy ezzel a délelőtti rendezvénnyel elértük a tetőpontját a 100 éves megemlékezésnek. Még csak a román himnuszt sem énekelték el. Legalább a nap melegebben sütött, mint reggel.

Bejártam Gyulafehérvár várát. A központi épületeket összekötő utcákon túl nem is volt tömeg. Elsétáltam a Batthyáneumhoz, de zárva volt. Visszafelé haladva lettem figyelmes egy román trikolóros sokadalomra, amely csoportnak a férfi tagjai csókolgatták egy nagy szakállas pópa kezét. Valószínűleg túl messze esik Gyulafehérvár Párizstól, így nem kellett tartani, hogy a szekularizációban élharcos francia közvélemény felháborodva kikel magából a román ortodox egyház ilyen, a hétköznapokra gyakorolt nyilvánvaló és látható befolyását illetően.

Mivel ünnepi műsornak híre-hamva sem volt, s mert a kék-sárga-piros színvilág lassan kiégette a retinámat, rászántam magam, hogy megnézzem a hírhedt Nemzeti Egyesülés Múzeumát a volt Tiszti Pavilon (Babilon) épületében. Nem volt haszontalan, mivel a következőket tudtam meg:

• a tatárjárás idején már létezett Románia, amely a Tiszáig húzódott,
• elgondolkodtató, hogy az újlatin nyelvcsalád keleti képviselője elég jól ismerte a cirill betűket, ami nem épp az európai-latin kultúrkör jellemzője. Persze elképzelhető, hogy a Nyugat-Római Birodalom Kr.u.-i 476-os bukásakor gyorsan átálltak Bizánc mellé, s majd csak később tértek „vissza” az eredeti, több ezer éve járt útra,
• már a XIV. században létezett tűpontos román statisztika az erdélyi területek lakosságának etnikai összetételét illetően. Ez nagyon komoly tudást feltételez, mivel:

* már az 1300-s években (a cirill betűket használó) Románia így több mint 350 évvel megelőzte korát a középkorban is, hiszen a statisztikát jelen tudásunk szerint csak 1749-ben használták először az újkorban.

* az adatok elemzését követően kitűnik az a nem mindennapi élmény, hogy már a XIV. században tizedesvesszőre pontosan megállapítható volt, hogy a románság milyen kerek számban élt az erdélyi megyékben: Kolozs megyében kerek 55%-ban, Szilágy megyében kerek 80%-ban, Bihar megyében kerek 70%-ban, Temes megyében kerek 90%-ban, Arad megyében kerek 53%-ban és így tovább. Marosra, Hargita volt megyéire és Háromszékre, illetve a szász székekre vonatkozóan nem találtam adatokat ebben a statisztikai tudományt évszázadokkal megelőző kimutatásban.

• végül a Gyulafehérvárról kiállított korabeli képeslapgyűjtemény zárta le a Nemzeti Egyesülés Múzeuma hiánypótló tárlatát. A képeslapok döntő többsége magyar és magyar–német nyelvű.

Mivel a kora délutáni órákban sem látszott semmi esélye annak, hogy lesz valami ünnepségféle, Gyulafehérvár legkultikusabb helyszínére mentem át: a mi Szent Mihály-székesegyházunkhoz. Sokan voltak itt is, de csendesebb, méltóságteljesebb volt ez, mint kint az utcákon, tereken vagy a múzeumban. Egyetlen érthetetlen dolog jött csak szembe: Hunyadi János sírját ellepte a kék-sárga-piros trikolór. Magyarországiként annyit tudunk csak erről a „helyzetről”, hogy az európai szintű hadvezért és politikust a románság magáénak vallja (legújabban a szerbek is). Még ha lenne ennek bármi jelentősége is a középkorban (nincsen), akkor meg pláne nem érthető, hogy miért is nincsenek utcák, terek, iskolák és közintézmények elnevezve szerte Erdélyben Hunyadi János hadvezérünkről és/vagy a XV. század egyik legnevesebb európai uralkodójáról, az ő fiáról, a mi Hunyadi Mátyás királyunkról. Bármelyikük külön-külön, de különösen együtt jobban ismert és elismert államférfi, mint bármelyik (dákó)-román politikus bármely történelmi korban (beleértve Decebalt és Avram Iancut is).

Délután 2 óra körül a mindenfelé terjengő miccs szaga már beszorult a várárkokba is. Az emberek jól érezték magukat, mintha valami majálison lennének. A miccs mellett a koccintás sem maradt el, így aztán 1-1 fotóra összeálltak a zászlós, trikolóros népek. Még színesebb a kép mint délelőtt: volt most már Napóleon-kalapot viselő csobán, pávakalapos hazafi (ő nagyon népszerű volt a szelfizők körében), „Besszarábia nélkül nincsen Románia” szónok és klarinétos Ceaușescu is.

Végül a várból megpillantottam az emlékművet. Igaz, nem nehéz észrevenni, mivel 22 méter magasan emelkedik a park fölé. 4 millió euróba került és 1350 tonna súlyú. Na, majd itt lesz a hivatalos román állami műsor! Újabb csalódás ért. Bár az első sorból nézhettem végig, ahogyan Klaus Iohannis államelnök megérkezett, átvágta a szalagot, de utána sietett is vissza Bukarestbe. Még felvonult néhány harckocsi s a levegőben megjelent 3 harci helikopter. De ennyi, semmi több. A Károly-kapun kiérve arra gondoltam, hogy nálunk, magyaroknál egy általános iskola alsó tagozatának alig elpróbált március 15-ei műsora is több programelemet tartalmaz, mint ezen a napon a román állami központi ünnepségek.

A 16.08-as vonattal indultam vissza. Egész nap hideg volt, igaz, nem várhatunk mást december 1-jén ezen az égtájon. Azzal azonban nem számoltam, hogy a vonat ablakai nem lesznek felhúzhatóak. Ahogyan tartottunk Nagyenyed irányába, a (soha el nem készülő) A10-es autópálya csonkjai, töltései mellett haladtunk el. A távolban, a mezőn egy félbevágott tehergépjármű szomorkodott, már csak egy tengelyére támaszkodva.

Nagyenyeden sokat kellett várni, közben beesteledett, de a hideg vagonokban a lámpák sem égtek. A fel nem húzott ablakok és az el nem készült autópálya mellett a vasúti kocsik világítása sem működött a román államhoz tartozó vasúttársaságnál. Mindez a központi ünnepségeknek helyet adó Gyulafehérvár közelségében. Igen Tisztelt Románia: ennek fényében (sem) nem érte meg a nagy, 100 évvel ezelőtti és a mostani hajcihő.

Miklós Gábor,

a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója