Egy örökség őrzői – múlt és jövő között a Kölcsey Egyesület

A Kölcsey Egyesület neve több mint egy évszázada összefonódik Arad magyar kulturális életével. Az 1880-as években alapított közművelődési egyesület 145 éve őrzi és gazdagítja azt az örökséget, amely nemcsak intézményekben, könyvekben és műtárgyakban él tovább, hanem egy közösség emlékezetében és identitásában is. A múzeum, a képtár, a könyvtár vagy a város nagy monográfiájának megszületése mind olyan kezdeményezések, amelyek a Kölcsey Egyesület szellemi erejét és közösségformáló szerepét bizonyítják. Egy ilyen múlt azonban nemcsak büszkeséget, hanem felelősséget is jelent: hogyan lehet egy 19. századi kulturális örökséget a 21. században élővé tenni, és miként lehet átadni a következő generációknak? Erről beszélgettünk Fekete Károllyal, az egyesület alelnökével, aki személyes tapasztalatain keresztül mesél a múltról, a hagyományőrzés kihívásairól.

– Mit jelent ma egy 19. századi kulturális szervezet öröksége egy modern közösség számára? Milyen értékeket képvisel?

– Az egyesület öröksége ma inkább nyomasztó, mint könnyed teher. Egy hatalmas, több mint egy évszázad alatt felhalmozott örökségre kell figyelnünk, amelynek nagy részét ráadásul nem is mi kezeljük, mégis folyamatosan a szemünk rajta kell tartanunk. Tevékenységünk nagy része abból áll, hogy megőrizzük, ami megmaradt, és népszerűsítsük ezt a hatalmas kulturális örökséget: az ereklyemúzeumot, a képtárat, a könyvtárat, a város Márki-Somogyi féle nagy Monográfiáját, valamint a Kultúrpalota építésének kezdeményezését. Ezek az intézmények, amelyeket az egyesület hozott létre majd 1913-ban a városnak adott, ma is működő aradi kulturális intézmények: a múzeum, a könyvtár és a képtár mind léteznek. Az örökség azért hat nyomasztóan, mert látjuk, hogy szinte nincs, aki továbbvigye, s félünk, hogy érdeklődés hiányában sok minden újra a raktárak mélyére kerül. Leginkább a 60 év felettiek azok, akik ismerik, értékelik, és érdeklődnek az örökség iránt, de hát a mi erőnk is véges.

– Az aradi magyar kultúrát, a hagyományokat hogyan tudjátok átadni a fiataloknak?

– Nagyon nehéz a fiatalokat bevonni az örökségvédelembe, és megértetni velük, hogy mindez a miénk, amit ha nem őrzünk, elveszíthetünk. A magyar nyelvű középiskolában van két kiváló történelemtanár, akik aktívan dolgoznak ezen, vannak nagyszerű kezdeményezéseik is, de úgy érzem – s ez talán természetes is –, hogy az iskola intézményes szinten nem eléggé aktív az örökségvédelem terén, de ezt lehet, hogy csak én látom így. A ,,mi időnkben” olyan tanáraink is voltak, akik a tiltások dacára is, sokszor vasárnapi városnézésre vitték a diákokat, vagy a szülők természetesnek tartották, hogy az október 6-i megemlékezésre kivigyék gyermekeiket a Vesztőhelyre. Azóta a város és a lakosság összetétele is megváltozott, kevesebben maradtunk, az idők is „megenyhültek”, de a kevesebb embernek is kötelessége lenne vigyázni arra, ami megmaradt.

– Mi a legnagyobb kihívás ma egy magyar kulturális szervezet számára Aradon, és hogyan küzd meg vele a Kölcsey Egyesület?

– A legnagyobb kihívás a modern társadalom életfelfogása, valamint az örökség ismeretének és tiszteletének hiánya és az óriási hivatali bürokrácia. Példaként említhetem a Darányi-szobor ügyét: évek óta húzódik a felállítás vagy visszaállítás kérdése, a talapzat elkészült, az engedélyeket hál’ Istennek volt, aki megfinanszírozza, s mikor már azt hittük minden sínen van, a román művelődési minisztérium műemlékvédelmi hivatala az eredeti talapzat visszaállítását kéri, amelyet 1932-ben bontottak el, és hordtak szét. Ez jól mutatja, mennyire nehéz az örökség védelme, és mennyire hiányzik a tisztelet és az ismeret.

– Nem gondolkodtok új, innovatív programokban, eseményekben, amelyekkel be lehetne vonzani a fiatalokat a kulturális életbe?

– Én már számtalanszor hangoztattam nagyon sok helyen, az iskolákban is, hogy bármikor vállalunk vezetett városnéző, akár tematikus túrákat. Sok csoport érkezik olyan istentelen helyekről, hogy nem is tudom, hogy jutnak el hozzám, de jönnek, és igénylik a városnéző túrákat, amelyeket én és társaim az egyesület nevében szívesen megteszünk. És akkor mi itt vagyunk ennek az örökségnek a kellős közepén, az értékek tövében, és elmegyünk mellette – ez az én legnagyobb bánatom. A gyönyörű múzeum, a képtár a lábunk előtt hever, mégis ritkán látogatjuk. Ha nem foglalkozunk velük, előbb-utóbb elértéktelenednek, ha nem látogatjuk, hamarosan rájönnek, hogy akkor nem is kell fenntartani, s akkor már holnapután nem is lesz. 

Húsvét közeledtével most egy olyan programot tervezünk a minorita renddel és a Csiky Gergely Főgimnáziummal közösen ahol a diákokat elvisszük a képtárba a Feszty-triptichonhoz. Artur Prenkiewicz minorita plébános és Back Mária vallástanárnő segítségével nagykedden egyórás foglalkozást tartunk a diákoknak a Feszty-kép előtt, Krisztus szenvedéstörténetét megvilágítva nemcsak a vallás, hanem a művészet felől is.

– Tavaly elmaradt az adventi hangverseny. Milyen terveitek vannak idénre? Milyen rendezvényeket szeretnétek szervezni?

– Az egyesület 2025-ös évét két sajnálatos esemény befolyásolta: az elnök váratlan betegsége, valamint az állami költségvetési megszorítások. Emiatt maradt el a Kölcsey Egyesület Monográfiájának következő kötete és az adventi hangverseny is. Ennek ellenére számos kulturális programot szerveztünk, és idén is gazdag programkínálatot tervezünk.

Az év a Magyar Kultúra Napjával és a Kölcsey-díj átadásával kezdődött. Kiemelt esemény volt számunkra – bár az MCC szervezi, de az aradi rész elkészítésében közreműködtünk – a Jókai Erdélyben filmbemutató. Március 14-én részt veszünk Dombegyházán a Maderspach-házaspár szobrának avatásán. Az Elfeledett aradiak sorozatban helyi történelmi személyiségeket idézünk fel: Csák Alajos Czirjék, Márki Sándor és Rosenberger Sándor életútját szeretnénk bemutatni idén az érdeklődő aradiaknak. Könyvbemutatók, kétnyelvű tárlatvezetések az Európai Múzeumok Napja és a Múzeumok Éjszakája alkalmával, valamint Ujj János Tóth Árpád emlékezete című kötetének bemutatója várja a közönséget. A Magyar Napokon az Egyesület Monográfiájának egy nagyon érdekes új kötetével szeretnénk részt venni. Többen is dolgozunk rajta s természetesen az Ereklyemúzeum anyagának egy részéhez kapcsolódik. Az év zárásaként a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermek- és Ifjúsági Kar koncertje, valamint az adventi hangverseny biztosítja a közösségi élményt, összekapcsolva a múltat, a művészetet és a jelen közösségi életét.

– Téged mi vonzott a Kölcsey Egyesülethez, és mi tart itt ennyi év után?

– Harmincegynéhány évesen az akkori lendület vonzott ide. Ficzay Dénes nevelése vagyok én is, már gimnazista koromban megszerettette velem a város történetét, és az egyesület múltja is ismert volt számomra. 1990-ben, amikor a Kölcsey Egyesület a minorita kultúrházban alakult, közel kétszázan voltunk jelen. Sokáig Pávai Gyula mellett famulusként dolgoztam, majd az egyesület vezetése ránk maradt. Most őszintén mondom – nem a munka, hanem inkább a korom miatt –, azért csinálom, mert nincs más, aki csinálja. Ilyen egyszerű. Boldog lennék, ha lennének, akikre rá bízhatnánk, hogy továbbra is életben tartsák az egyik legrégebbi magyar közművelődési egyesületet. Nem szeretnék én lenni az, aki leoltja a villanyt, s bezárja az ajtót.