A mai fiatal generáció talán nem is tudja, hogy Arad, valószínűleg szerencsés földrajzi fekvése miatt, már a XIX. század második felében jelentős ipari és kereskedelmi központja volt a Monarchiának. A fejlődés a XX. században sem lassult, sőt a kisipar mellett már a nagyipar is fejlődésnek indult és a kereskedelem végig, még a szocialista években is virágzott.
Olyan nevekre, mint a Neuman testvérek, akiknek szesz- és élesztőgyáruk, no meg híres textilgyáruk (későbbi ITA) volt, csak a róla elnevezett utca emlékeztet, de Weitzer János neve – aki a híres aradi vagongyár alapító vezetője volt – is csak az idősebb generáció előtt ismeretes. Az európai hírű Lengyel bútorgyár emlékét is lassan már csak az elnyűhetetlen bútorok őrzik Arad régi polgári lakásaiban. A mi idősebb korosztályunk még ismerte az Andrényi, Apponyi, Szabó családokat, akik a vas-, cipő- és üvegkereskedelem területén példával szolgáltak hosszú évtizedekig. A várost építő, fejlesztő családok – persze hiányos – névsorához tartozik a Hendl név is.
A Hendl gépgyár – ahogy ezt német forrásból olvasom – 1872-ben lett alapítva Aradon.
Szomorúan vettük a hírt, hogy a család utolsó férfitagja, a mi Döncink a múlt héten a távoli Németország egy klinikáján, 85 évesen örökre lehunyta szemét. Ilyenkor szokás mondani: nyugodj békében, öreg fiú, de hozzá is tehetjük, hogy egy igen hányatott, de nagy erőtartalékkal rendelkező korosztály egyik értékes tagja hagyott itt minket. Mind kevesebben leszünk.
Az Aradi Római Katolikus Főgimnázium 1948-ban a tanügyi reformot követően lett Magyar Vegyes Líceum. Ebben az évben érettségizett Hendl Ödön egy kiváló osztályban. Múlt évben – 2013-ban – 65 év után már csak egy páran találkozhattak az Aradi Katolikus Gimnázium utolsó osztályának növendékei. Egy történelmi iskolaosztály lassan bezárja maga mögött az ajtót.
A kommunista rendszer államosított, a magánvagyonokra rátette a kezét, és meghirdette az osztályharcot. Egy gyáros fia nem is álmodhatott egyetemi tanulmányokról, így lett Hendl Ödön munkás, később felverekedte magát technikusnak. A régi arisztokrata vagy polgári család gyermekei számára nehéz évek voltak ezek, a kemény megpróbáltatás, megalazás, túlélés évei. Sokan meghasonlottak, betörtek, átálltak, vagy csak simán asszimilálódtak. Hendl egyszerűen úriember maradt, a szónak igazi értelmében. Ő nem volt felvágós „gyárosfiú”, nem voltak allűrjei, Ő egyszerűen úrként viselkedett, és ezt feltűnés nélkül, elegáns természetességgel tette.
A politikai változás éveiben feleségével Németországba emigrált, hiszen a Hendl család német származású volt. A hazától távoli évek már nyugalmasabbak, kellemesebbek voltak, sokat utaztak, ismerkedtek a világ szépségeivel. Kapcsolatuk Araddal, a régi barátokkal fennmaradt, de az évek elrepültek, és egy régi (a szocialista években örökölt) alattomos betegségnek a nyomai mind erősebben a felszínre törtek.
Döncit, ahogy barátai nevezték, mindenki szerette. Otthon, Aradon, és itt, az új világban is, ahol német környezete tiszteletét is kivívta. Egy értékes, tiszteletre méltó ember, és egy nagyon jó barát távozott körünkből, de emléke megmarad, és nagyon hiányoljuk majd, hiszen rohanó, zavaros és formabontó világunkban az igazi úriemberek már hiánycikknek számítanak.
H. H. Ottó
Hozzászólások