Elkezdődött a kutatás tíz kivégzett sírja után

„A Szoboszlay-ügyben tíz embert valahol, kutyák módjára hantoltak el…” olvasom Páterszabó Ilona ’56 után 57-en a temesvári perben című, jó évtizede megjelent könyvének előszavában. A könyv azokról szól, akiket 1957-ben államellenes fegyveres összeesküvés meg egyéb koholt vádak alapján állítottak bíróság elé, egy akkoriban szokásos kirakatperben, kirendelt közönség előtt még az akkori körülmények között is példátlanul megbüntettek: tíz embert halálra ítéltek, a többiekre összesen ezernél több évnyi börtönbüntetést sóztak.

Hatvan esztendeje (1958. szeptember elsején) az elítélteket kivégezték – a jegyzőkönyvek szerint a temesvári börtönben, de hogy hol hantolták el őket, azt senki nem tudja (de legalábbis eddig nem mondta el). Több feltételezés létezik ez ügyben – beszélnek Temesvárról, Temesságról, Aradról, sőt Zilahról is, de semmi sem biztos.

Jó pár évvel ezelőtt Vekov Károly történész, aki napjainkban is foglalkozik Szoboszlay Aladár, az említett perben fővádlott kéziratban szerencsére fennmaradt írásaival, kezdeményezte a feltárásokat az aradi Alsótemetőben, mint az egyik lehetséges temetési helyen.

Az ő kezdeményezésére (a hosszabb történetről külön interjúban számol majd be a Nyugati Jelennek) tavaly egy magyarországi, talajkutatással foglalkozó cég szakemberei ún. georadarral felmérték a terepet, és három olyan részt jelöltek meg, ahol a talajszerkezet a normálistól némileg eltérő, elvileg akár tömegsírt is rejthet a föld.

Tegnap délelőtt ilyen előzmények után vonultak ki a hazai szakemberek az Alsótemetőbe, annak is a leghátsó részébe (az autópályától nem egészen félszáz méternyire).

Elsőnek Peter Hügel, az Arad Megyei Műzeum igazgatója érkezett meg, majd rövidesen, a fél tízre kitűzött találkozóra a többiek is: Gheorghe Petrov, a feltárási munkálatokat vezető szakember, Marius Oprea, a kommunizmus bűneit vizsgáló intézet szakértője, Radu Ilina ezredes, a Temesvári Katonai Ügyészség főügyésze, a munkálatokat végző csapat (köztük régészek). Kijelölték, kicövekelték a georadar szerint számba jöhető területeket, megérkezett a kotrógép (majd, mivel az első nem bizonyult megfelelőnek, Bognár Levente alpolgármester egy másikat rendelt oda), és megkezdődött a munka.

Az újságírók pedig – akiknek többsége semmit nem tudott a történetről – megrohanta a nyilatkozókat.

Marius Oprea, a kommunizmus bűneit vizsgáló és a román száműzöttek emlékét ápoló intézet szakértője:

– Ismert a kivégzés időpontja (1958. szeptember 1.), de ismeretlen az elföldelés helye. Az aradi temető, ahol most vagyunk, az egyik lehetséges, sőt valószínűnek látszik a szerintem legerősebb kommunistaellenes megnyilvánulás, az ún. Szoboszlay-különítmény elítéltjeinek elhantolására. Szoboszlayék ugyanis létrehoztak egy kereszténydemokrata munkáspártot, még 1955-ben, amely párt 1956-ban már jól strukturált volt. Az 1956-os magyarországi forradalom után még éberebbé vált Securitate felfedezte a szervezkedést, amelynek kapcsolatai voltak a magyarországi forradalom vezetőivel is, akik letartóztatásuk után valószínűleg beszéltek az erdélyi szervezkedésről is. (Szerk. megj.: nem tudni, honnan származik ez a valóságnak nem egészen megfelelő információ!) A szervezetben nemcsak magyarok voltak, kb. 15 százaléknyian románok voltak. Az esetleg itt eltemetett tíz között egy román is van, Alexandru Fântânaru, akit a Kereszténydemokrata Munkáspárt egyik vezetőjének tekintenek.

Intézményünk 2005-ben alakult, a protokoll előírja, hogy értesítsük az ügyészséget az általunk feltárt büntetőjogi ügyekről. Ha holtesteket tárunk fel, az ügyészség eljárást indít, felkutatja az ügyben érintetteket, és eljárást indít elítélésük érdekében.

– A katonai ügyész ilyen helyeken kötelezően jelen van?

– Igen. 2005-ben, intézetünk megalakulásakor előírták, hogy értesítenünk kell a katonai ügyészséget, ha az intézetünk profiljába vágó bűnügyeket derítünk el.

Ha holttesteket találunk, az ügyészség megindítja a nyomozást, felkeresi a még élőket, akik a nyomozati anyagban szerepelnek, aztán következhet a nyomozás és a bűnösök elítélése.

Gheorghe Petrov, a feltárási munkákat vezető szakember

– Az ilyen feltárások, hogy is mondjam, a lottóhoz hasonlítanak. A szemtanúk már többnyire a másvilágra távoztak, nagyon nehéz pontos információkat szerezni az egykor kivégzettek elhantolási helyére, tömegsírra vagy egyéni temetési helyre vonatkozólag, hisz ezeket sohasem jelölték meg, az elhantolás mindig titokban történt, csak nagyon kevés ember tudott róla, például a gödröt ásó katonák, a securitate csapataiból vagy a börtönök személyzetéből (például a temesvári vagy aradi börtönből). Nincs pontos tudomásunk arról sem, hogy hol végezték ki az elítélteket – öt variáns is van róla. Az általunk értesített katonai ügyészségnek több a lehetősége arra, hogy információkat szerezzen, mint a mi intézetünknek, erre vonatkozólag, hisz nekünk nincs hozzáférésünk egyes, még titoktartással védett levéltári anyagokhoz.

A georadar-felmérés nyomán három parcella jöhet számításba. Ahol most elkezdődött a munka, az a legvalószínűbb helyszín. Ha itt nem találunk semmit, folytatjuk a második, harmadik parcellán, amelyeknél azonban már kevesebb a valószínűség arra, hogy valamit találunk. Más helyen nem is érdemes nekifogni a keresésnek.

Ha e három feltételezhető helyszínen nem találunk valamit, nem tudom, mikor fogja még valaha a holttesteket keresni valaki. Jogi szempontból ugyanis a helyzet megoldódott: rehabilitálták őket, az életüket visszaadni pedig lehetetlen. Mégis úgy illene, hogy ha megtalálják a tetemüket, legalább keresztény módra eltemessék őket.

– Végeztek már több alkalommal hasonló feltárásokat?

– Gyakorlatilag sokáig a feltárás nem működött, az ügyészen állandóan holttesteket követeltek… Eddig országszerte mintegy negyven helyszínen (börtönök környékén, például) száznál több holttestet fedeztünk fel, de ez persze nagyon kevés az áldozatok valódi számához képest.

Lukács István, egy halálra ítélt fia

A kutatás kezdetétől legalább egy tucat újságíró nyüzsgött a helyszínen, fotózott, filmezett, interjúkat készített. A leginkább keresett személyiségek egyike Lukács István volt, akinek édesapja, a pécskai Lukács István a kivégzett tíz között volt. Az ifjabb Lukács (ma a 74. évét tapossa) Németországból, ahol régóta él, kimondottan erre az alkalomra, a holttestek felkutatásának elkezdésére érkezett Aradra. S miközben az újságíróknak nyilatkozott, olykor meg kellett állnia és megpróbálnia könnyei elfojtását. Nagyon felkavarta az emlékezés. Tizenkét éves volt, amikor apját elhurcolták, édesanyja az utcán maradt három gyermekével, mivel házukat is elvette az állam. (Pár évvel ezelőtt az egykori Lukács portára emléktáblát állított az In memoriam 1956 Egyesület.)

Stefan Lukács mesélt életútjának alakulásáról az újságíróknak, és megemlítette: Szegeden pár éve elhunyt édesanyjának az volt a végső kívánsága, hogy ha megtalálják férje holttestét, mellé temessék el. Fia ezért is kísérte hatalmas érdeklődéssel a feltárást, amely azonban mindeddig nem járt eredménnyel.

Tegnap délután befejeződött az első munkanap, ma, május 9-én azonban folytatódik.