Emlékek szárnyán

Szombaton 14. alkalommal szervezte meg az Alma Mater Alapítvány a nemzedékek találkozóját. 

Az esemény a belvárosi minorita templomban egy ökumenikus istentisztelettel kezdődött, amely során Tankó László orgonista, az arad-belvárosi római katolikus templom kántora a Szeretettel jönnek hozzád kezdő éneket játszotta, majd p. Artur minorita atya, plébános az aradi minorita házfőnök köszöntötte és hívta közös imára az egybegyűlteket. A szentírásból Jakab István evangélikus-lutheránus lelkipásztor olvasott fel, majd Szántó Zsanett Boglárka V. osztályos és Tankó Dóra VI. osztályos tanuló adta elő Sillye Jenő Múlnak az évek című dalát. Ez evangélium igéjét ft. Sándor Tivadar ny. plébános olvasta fel, és Kátai Tímea egykori csikys diák, jelenleg teológushallgató hirdetett igét, felolvasva a 90. zsoltár 1–4 terjedő verseit, azokra a szép időkre emlékezve, amelyeket a jelenlévők együtt élhettek át az iskola padjait koptatva.

„Én nem tudhatom, hogy milyen érzésekkel és gondolatokkal ültök most a padokban. Nem tudom, milyen érzések kavarognak bennetek, de azt viszont nagyon jól sejtem, hogy most örvendtek egymásnak. Örvendtek annak, hogy látjátok egymást. Örültök, mert lehet épp egy gyerekkori vagy fiatalkori pajtásotok ül mellettetek. Mosolyogva nézitek egymást, vagy lehet, hogy egyik szemetek sír, a másik pedig nevet, mert lehet, még sincs itt mindenki, akit vártatok, mert sajnos van, akire már csak emlékezhetünk. Vannak, akik már csak a szívünkben élnek, és mi hálásak lehetünk ezért, mert olyan jó feleleveníteni a közös emlékeket… Testvéreim, egy nagyon fontos dolgot szeretnék eszetekbe juttatni, azt hogy az, hogy most itt ülünk maga egy csoda. Ez nem más, mint az Úr csodája. Ő volt hajlékunk nemzedékről nemzedékre, és ő volt az, aki kísért minket az élet göröngyös útjain” – mondta Kátai Tímea az ünnepi alkalmon.

Szabó Sándor baptista lelkipásztor a már elhunyt tanárokért és diákokért mondott imát, Szatmári Kata XII. osztályos tanuló Reményik Sándor Templom és iskola című versét szavalta el. 

Az Alma Mater Alapítvány nevében Kranowszky Nagy Andrea elnök köszöntötte a jelenlévőket, kiemelve az alapítvány és az iskola együttműködésének fontosságát, hálát adva a támogatók munkájáért, felsorolva az együttműködésből származó eredményeket.  

A köszöntő után Vajdovics Jasmin X. osztályos tanuló Lingurar Erzsébet zongorakíséretében énekelte el az Ismerős arcok Nélküled című dalát, majd Faragó Péter kormányfőtitkár-helyettes, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke kívánt kellemes együttlétet azoknak a véndiákoknak, akik meglehet hosszú idő után a nemzedékek találkozóján látták újra gyermekkori cimboráikat. 

„A nemzedékek találkozója az Aradi Magyar Napok egyik kiemelt rendezvénye. Ez a rendezvénysorozat rólunk szól, nekünk. Hiszem, hogy közösséget építünk. Hiszem, hogy ez a rendezvény lehetőséget teremt számunkra, itt a szórványban, hogy együtt legyünk, találkozzunk, felidézzük a múltat, de legalább ilyen fontos az is, hogy jövőt is építünk magunknak és a következő nemzedékeknek is. Hiszem, hogy ezek a találkozások megerősítenek bennünket, s egy olyan közösséget építünk, amely bízik és hisz magában, s amely azért dolgozik, hogy generációk múlva is itt, Aradon ebben a templomban nemzedékek találkozóját lehessen tartani. Ezért dolgoznak egyházaink, civil szervezeteink. Ezért dolgozik érdekvédelmi szervezetünk is, amely minden rendezvényt támogat, hogy ápoljuk hagyományainkat, és együttléteinkkel megerősítsük magyarságunkat, és továbbadjuk a következő generációknak, amit kaptunk” – mondta az RMDSZ-elnök. 

Felavatták Réhon József emléktábláját

Az istentisztelet a nemzeti himnusz eléneklésével ért véget, majd a jelenlévők átvonultak a Csiky Gergely Főgimnáziumba, ahol az egykori diákokat a főgimnázium jelenlegi diákjai énekszóval köszöntötték. Az egybegyűlteket Spier Tünde igazgatónő és Kranowszky Nagy Andrea köszöntötte, megkérve mindenkit, hogy fáradjanak fel az épület első emeletére, ahol Réhon József kémiatanárra emlékezve, és munkásságának elismerésére felavatták az emléktábláját. A tanár úrra emlékezve Éder Enikő olvasta fel apja, Éder Ottó megemlékező beszédét, és leplezte le Réhon József lányával, Réhon Judittal az emléktáblát. 

„Réhon József híd volt térben Nagyvárad és Arad, Kolozsvár és Arad, és időben a kommunizmus előtti és utáni értékrend között. A nagyváradi premontrei katolikus iskolában, majd az önálló Bolyai egyetemen tanult. A megpróbáltatásokkal teli, embertelen években nagyon eredményes kémiatanár volt, ezt bizonyította a sok egyetemre felkészített tanítvány, és nem csak kémiatanár. Gerincét megőrizve és csak részben meghajolva, mert másként nem lehetett, igazgatóként és főtanfelügyelő-helyettesként is tudta szolgálni az itt, Aradon is megtalált közösségét. Hogy tanítványai, mennyire tisztelték és becsülték, bizonyítja a későbbi hívó szavára adott készséges válaszuk. Nagy kár, hogy akkor kényszerült nyugdíjba, amikor 1990-ben az újraalakult iskolának nagy szüksége lett volna tapasztalatára és határozott, de diplomatikus tárgyalási készségére. Azért nyugdíjasként is akart és tudott a közösségének használni. Réhon Józsefnek hite volt. Hite Istenben. A közösségben és önmagában. Azt hiszem számára a legfontosabb a közösség volt. A lippai református lelkészlakban kialakítandó ifjúsági szabadidő központtal kapcsolatos beszerző utunkkor mondta az akkori katolikus lelkésznek «Én elsősorban magyar vagyok és csak utána katolikus»… Réhon József saját könyveivel is hidat képezett múlt és jövő, egykori és mai tanáregyéniségek között. Építette a hidat Arad és Szeged között is. Réhon József közösségépítő, magvető ember volt” – tolmácsolta apja szavait Éder Enikő. 

Réhon Judit köszönetet mondott azoknak, akik részt vettek abban, hogy egy emléktáblával emlékezzenek édesapjára: 

„Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy édesapámra ilyen módon emlékezzünk meg. Gyermekkoromban, mikor apám magával hozott az iskolába, éreztem a hely különleges hangulatát. Csodáltam az élénk, vidám közösséget. Az iskola nagyon sokat jelentett neki és most tőle idéznék. «Körülvett a sok kedves diák, a ragaszkodó szülők, a jó kollégák. Ők adtak értelmet a munkámnak.» Öröm számomra, hogy most együtt lehetünk, és emlékezhetünk. Köszönöm szépen” – mondta. 

Arad szerelmese

Az emléktábla felavatása és megszentelése után az egykori diákok meglátogatták volt osztálytermeiket, vagy a régi iskolaszárny felújítását követő változások felfedezésére indultak. Az esemény részeként bemutatásra került a Ficzay Dénes irodalmi levelezése című kötet. A termet megtöltő, népes közönség érdeklődéssel hallgatta a kötet szerkesztője, Irházi János beszámolóját a kötet megszületéséről, és Ruja Ildikó a kötet főszereplőjének élettörténeti bemutatását:

„Ficzay Dénes 1921. december 21-én született, Arad szülöttjének vallotta magát, mi is annak tartjuk őt. Általános és középiskolai tanulmányait is szülővárosában végezte, aztán 18 évesen, az érettségi után, 1940-ben Kolozsvárra megy, ahol a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen magyar–olasz szakon tanult. Elvégzi az egyetemet, le is államvizsgázik. Tanári pályája 1945-ben kezdődik, de nem Aradon, hanem a kolozsvári Kereskedelmi Leányiskolában. Szeptemberben kezdődik a tanév, majd októberben áthelyezték az aradi római katolikus gimnáziumba, visszakerül egykori alma materébe, és itt tanít egész pályafutása alatt. Nemcsak a város ifjúságát tanította, hanem nagy-nagy kedvvel vetette bele magát a város közművelésébe is. Titkára volt egy ideig a Kölcsey Egyesületnek, egyik alapítója a Tóth Árpád Irodalmi Körnek, és ennek az ülésein rendszeresen előadásokat is tartott az érdeklődők számára. Talán a leginkább a városnéző sétákról ismerte őt a felnőtt közönség, merthogy Arad szerelmesének vallotta magát. Minden kövét, minden utcasarkát jól ismerte. Valószínűleg órákig tudott volna mesélni egy-egy épülethez kötődő eseményről. Ahogy az elmúlt rendszerben fokozódott a totalitárius tendencia, az 1970-es évek közepétől felfigyelt rá a securitate is, így az állambiztonsági szervezet zaklatása igencsak megkeserítette az életét. 1982-ben vonult nyugdíjba, de egyáltalán nem megöregedve, vagy elkeseredve, hanem lendületesen, tervekkel teli. Sajnos a tervei nem válhattak teljesen valóra, mert 1985. március 2-án a város magyarságát is megrázó hír érkezett: tragikus hirtelenséggel meghalt” – vázolta Ficzay élettörténetét Ruja Ildikó elmondva, hogy Ficzay már fiatalkorában eldöntötte, hogy irodalommal szeretne foglalkozni. Publikált a helyi sajtóban, az Arad és Vidékében, az Aradi Közlönyben. Mikor Kolozsváron tartózkodik, akkor sem szakad el a szerkesztőségektől, az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz munkatársa. Gyakorló tanárként sem szakadt el a kutatómunkától. Arad művelődéstörténete és irodalmi helytörténete a szenvedélyévé válik, és számos folyóiratban publikál. Életében mindössze két könyv jelent meg. Az egyik Török Gyula levelei családjához (Budapest, 1965), a másik Ady, „a Holnap” és „a Nyugat” Aradon (Kolozsvár, 1967). Halála után hagyatékának feldolgozását Pávai Gyula kezdte el, s 1989 után Ficzay Dénes írásai könyv alakban is megjelenhettek. 

„Miután Pávai Gyula elhunyt, s Ficzay Dénes hagyatéka Marosvásárhelyre került, úgy éreztük, hogy valamilyen formában folytatnunk kéne, amit elkezdett, mert biztos vannak még kiadható írások. Így is volt. Itt van Nagy Pista, akinek ezúton is szeretném megköszönni, hogy önként ajánlkozott, hogy elhozzuk Ficzay iratait. Több tucat dobozt Vásárhelyről. Először 2015-ben szerveztünk egy Ficzay-emlékkiállítást. A hagyatékban lévő anyagokat, gépelteket és a levelezéseket Ruja Ildikóval összegyűjtöttük. Gyakorlatilag a levelek egy dobozban voltak szépen szortírozva, azok vannak most ebben a kötetben. Lesz folytatás. Még találtunk olyan dolgokat, amelyek az iskolával kapcsolatosak, a doktori disszertációja, amely még kiadásra vár. Abból szerintem egy vaskos kötet lesz, s a hagyaték nagyjából fel lesz dolgozva” – mesélt Irházi János a kötet születéséről, majd Ruzsa Ildikó mélyebben elemezte a kötetben szereplő írások, levelek eredetét, számos érdekességre hívva fel a kötetegt forgatók figyelmét, például, hogy miként állt kapcsolatban Ficzay helyi és külföldön élő irodalmi személyiségekkel.  

A könyvbemutató utolsó mozzanataként, az iskola díszteremében ülő egykori Ficzay-tanítványok és ismerősei, gondolatban visszarepültek a számos meséléssel eltöltött magyarórákra, s a legszebb vagy a tanár úrral kapcsolatos legemlékezetesebb élményeiket azokkal is megosztották, akiket már nem tanított a tanár úr.