Beszélgetés ft. Sándor Tivadar arad-gáji plébánossal

„Fiacskáim, ne szeressetek szóval, hanem tettel és igazsággal!” (I.)

2016. február 19. 17:48 (péntek) /

– Amit az asztalon látok, a kitüntetéseid?

– Különféle elismerések, amelyekre büszke vagyok. De nem szeretnék dicsekedni velük.

– Nevezzünk meg néhányat!

– Ez például, Benkő Tibor, honvédelmi vezérezredes ajándéka, amelyet 2011-ben adott át itt, a gáji katolikus templomban, amikor felszenteltük a hősök emlékkövét. Meglátogatta templomunkat, és azt mondta, hogy aki így tud harcolni magyar ügyért, megérdemli a kitüntetést. Ezt a másik érmet Arad városától kaptam 2007-ben, amazt meg a Pedagógusok Szövetségétől, az iskolákért végzett tevékenységem elismeréséül.

– Ez a plakett ismerős.

– A Bánsági és Partiumi Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díja. Gondolom, ezt azért is kaptam, mert részt vállaltam a Szentháromság-szobor köveinek megmentésében. ’75-ben kivittem az egészet Szentpálra, ott őriztem őket. Közben az emléktáblából csináltam egy oltárt. Úgyhogy, azt megőriztem örökre. Helyére egy márványlapot tettem.

– Érdekes... A többi?

– Ez itt a Kölcsey-díj, az pedig a Szent Gellért Püspökségnek a díja, amaz pedig a Szabadság-Szobor Egyesület emlékérme.

– Úgy látom, igen gazdag közéleti tevékenységed volt. És van ma is.

– Tagja vagyok jelenleg is az iskoláinkat támogató aradi Alma Mater Alapítvány kuratóriumának. S ha már szóba jött az iskola, elmondanám, hogy oroszlánrészt vállaltam a mai Csiky Gergely Főgimnázium kollégiumának a felújításában, 1999-től. Senki sem merte elvállalni, mert nem volt rá pénz. Én nekikezdtem pénz nélkül a Caritas nevében. Ahogy csurrant-cseppent, úgy fizettem a munkásaimat. A fundamentumtól kezdve egészen a manzárdig, mindent a Caritas alkalmazottaival állítottunk helyre. Három évet és négy hónapot dolgoztunk ott. Az egész épületet át kellett alapoznunk. Kivágtuk a régi fundamentumot, s öt méterenként újat öntöttünk betonból. Voltak nehéz pillanatok is, olykor a mérnökkel is vitáztam.

– A kőművesmunkához is értesz?

– Sokmindenhez. Személyes irányításommal épült a gáji plébánia, meg a Caritas mindkét épülete. Időnként 16 alkalmazottal is dolgoztam. Mindent csináltam, amit tudtam.

– Az iskola épületéhez nem nyúltatok hozzá?

– A teljes  tetőszerkezetet mi hoztuk rendbe.

– Más helyen is dolgozott a Caritas?

– Mi építettük a Pszihiátriai Kórház udvarában az ergoterápiás pavilont, ’99 áprilisától 2000 májusáig. Akkor adtam át a 210 négyzetméter alapterületen fekvő háromszintű épületet, amelyben orvosi kabinetek, klubtermek vannak. Az egészet svájci segítséggel, amelyet magam szereztem, onnan kintről.  Ezenkívül, a szülészeten egy koraszülött osztályt létesítettünk, amelyet most, sajnos, elvesztettek, mert színre lépett a régi tulajdonos. Két szülőtermet is létrehoztunk, több fürdőszobát új egészségügyi berendezéssel szereltünk fel.

– Gondolom, a gáji katolikus templom, a Gizella-templom felújítása szintén a Caritas számlájára írható.

– Igen, rendbehoztuk a templomot.  És megszereztem az ereklyét: Veszprémből kaptuk meg Gizella jobb keze egyik ujjpercének a felét. Most ott őrizzük nagy tisztelettel a templomban.

 

***

– Térjünk rá életrajzodra. Hol születtél?

– Itt, Aradon. Tizenegy gyermek közül én vagyok a kilencedik. Öcsém, aki ugyancsak papi pályára lépett, a tizenegyedik. 1961 őszén jelentkeztem Grúber atyánál, s elmondtam neki, hogy el szeretnék menni Gyulafehérvárra, kántoriskolába. Azonnal behívatta édesapámat, hogy megbeszéljék a dolgot, mert hétfőn reggel utaznom kellett.  Elég szegényes körülmények között éltünk. Édesapám elkérte legidősebb nővérem spórolt pénzét – 300 lejt –, és hétfő reggel az első vonattal útra keltem – egyedül.

– Hány éves voltál akkor?

– Tizennégy. Előtte elvégeztem a hét osztályt.

– És az elemit?

– Az elemi első osztályát karácsonyig a Vegyesben jártam, utána Kolozsvárra kerültem. Két bátyám és egy nővérem járt ott egyetemre, szüleim nem győzték fizetni a bennlakást. Kibéreltünk egy albérletet, egy mosókonyhát, azt rendbe szedtük. Anyám odavitt engem is, és főzött nekünk, mosott ránk. Negyedik osztályra visszajöttünk, mert az ‘56-os forradalom után nehéz lett ott a helyzet. Bátyám átment a Bolyairól a Babeșre, mert matematika szakos volt. Komáját, Várhegyi Pistát, a diákszövetség titkárát letartóztatták... A Kapa utcába kerültem a „Kilin Akadémiára”. Ötödikben áttettek az Illés utcai iskolába, az Oituzba. A hatodikat és a hetediket ott jártam. S utána útra keltem Gyulafehérvárra. Elvégeztem a kántoriskolát, ’65 őszén leérettségiztem. Közvetlenül utána felvételiztem a teológiára. Jelentkeztem püspök atyánál. El kellett mondanom egy verset. Szentimrei Jenőtől a Körvadászatot választottam.  Ma már csak foszlányokra emlékszem belőle, de ritmusa ma is a fülemben cseng. Nagyon szeretném megtalálni valahol ezt a szép verset.

– Megkeressük az interneten.

– Az jó lenne,  mert érdekel.

– Miként teltek diákéveid a teológián?

– Végig a rektor jobb keze voltam. Kőműveskedtem, tetőket másztam. Mondták egyesek, hogy a háztetőn végeztem el a teológiát. Csak én tudom, hány éjszakát töltöttem tanulással utána, meg vizsgák előtt. A lényeg az, hogy tizenöt éves koromtól egy fityinget sem kértem otthonról, önmagamat fenntartottam: rózsafűzért kötöttem, kereszteket öntöttem, gipszformákat készítettem... Tíz évet töltöttem Gyulafehérváron, hatvanegytől hetvenegyig. Végül püspök atya felszentelt pappá. Hetvenegy július negyedikén mondtam el Aradon az első misémet. Másnap már Temesvár-Józsefvárosban kellett jelentkeznem. Ott voltam nyolc hónapig. Utána Arad központba tettek káplánnak. Azelőtt jött haza a börtönből Benőcs Zoltán atya. Szükség volt Resicán egy káplánra. Megkérdezte, nem lenne kedvem oda menni? Elvállaltam. Két hónap múlva az ordinárius úr úgy döntött, hogy Arad-Gájban nagyobb szükség van rám; odahelyeztek káplánnak. A szentpáli templom is várt rám, amely már évek óta pirosban állt, be kellett fejezni.

– Kőműves hajlamod és tehetséged újra előtérbe került.

– Megkezdtem a mozgósítást, állványokat hoztam Székelyföldről, gyerekekkel felállítottam 40 darab állványlétrát, hatezer kiló meszet vásároltam.  Felálltam az állványra, és hozzáfogtam a vakoláshoz. Volt két öregtata segítségem, egy 76 éves meg egy 82 éves, ők húzták fel nekem a maltert. Ez jól ment, hála Istennek. ’74-ben kifestettük a templomot. Lukácsovits Magda művésznővel még ‘68-ban megismerkedtem Szászrégenben. Akkor azt mondta: „Ha pap leszel, szeretnék neked festeni egy templomot”. Szaván fogtam. Otthon volt akkor Nagykárolyban a szüleinél. Megegyeztünk, és ’74-ben nekikezdett. Gyönyörű munkát végzett.

– Úgy hallottam, rettentően rossz út vezetett Szentpálra.

– Keményen kellett harcolnom azért, hogy elvben megengedjék egy járható út megépítését. A kollektív társulat (termelő szövetkezet – szerk. megj.) vezetése attól félt, hogy ha lesz új út, a fiatalok elvándorolnak a faluból, s nem lesz kivel dolgozzanak. Memorandumot készítettünk, amit elvittem a területrendezési osztályra, Palotás Öcsihez, aki osztálytársa volt bátyámnak. Persze, felszerelkezve házi szalámival, kolbásszal, miseborral, úgy, ahogy kellett...

– Már akkoriban is ez volt a szokás?

– Hogyne... Azt kérdezte, van-e monográfiája a falunak. Nem volt. Akkor megkértük Endreffy Laját, az iskola vezetőjét, induljon el Gazsi bácsihoz, keressék ki az adatokat. Kiderült, hogy már 1225-ben szerepel Szentpál a dokumentumokban, mint létező község. Elvittük a néptanácshoz, beadtuk a pártszervezethez. Megkaptuk a választ: „Elvileg, beleegyezünk az út megépítéséhez.” Azt kértem, hogy az iskolához küldjék a végzést, nem a falu papjához; akkor még nyolc osztállyal működő magyar iskolája volt a falunak.

– Szóval meglettek az útépítés feltételei.

– A falu végében nyitottunk egy homokbányát, és a szükségesnél kétszer több kavicsot sikerült hordanunk az út szélére. Tartottak egy közgyűlést, választottak egy felügyelő bizottságot. Benne volt Endreffy Laja, az iskolaigazgató, a boltos, a kocsmáros, a tejbeszedő. Mondták: legyen benne egy földműves is. Akkor beválasztották Brutyó Pali bácsit. Aztán összenéztek az emberek: „És hol van a pap?!” Az egyik kommunista a terem végéből kezdte ütni a vaskályhát: „Ha a pap elvtárs nem lesz benne a bizottságban, nem adunk egy banit sem!” A párttitkár, aki hentes volt Sofronyán, próbálta lebeszélni a népet személyemről, sikertelenül. Végül, én is szót kaptam. Megmondtam, elvállalom. Erre bezárta a gyűlést. Aztán a felsőbb szervek utasítása nyomán, mégiscsak tagnak választottak.

– Egyenesbe került az út ügye?

– Nem éppen. Nehezen gyűlt össze a pénz. Kisebb cselhez kellett folyamodnom. Molnár Csaba, a református tiszteletesnek a fia, banktisztviselő igen hasznos tanácsokkal látott el. Gumicsizmában, egy gumi köpenyben felültem a Zündapp motorettámra, fejemre húztam orosz sapkámat, és bementem a megyei pártszervezethez. Nem akarok részletekbe merülni, a lényeg az, hogy értékelték lelkesedésemet az elvtársak, megkaptuk az összes szükséges engedélyt. És megépítettük az utat.

– Fellendítette a falu életét ez az út?

– Autóbusz jött be rajta a faluba, ez nagyon fontos volt.  Igaz, az iskolát közben elvesztettük, behozták a gyerekeket Gájba. Sok fiatal visszajött Szentpálra. Sajnos, az öregek meghaltak, helyükre román családok költöztek. Akkoriban három román család élt ott, csaknem tiszta magyar falu volt. Ma a lakosoknak majdnem 50%-a román. De nem baj, ez az élet rendje... A magyar fiatalok közül, aki akart dolgozni, ottmaradt, házat épített magának, családot alapított.

– Most is kijársz oda?

– Hogyne.  Gáj mellett Szentpál és Sofronya is az én felelősségem.  Ha nagyon elfáradok, s a köszvény bántja a lábamat, megtörténik, hogy besegít a munkába öcsém...

(Folytatjuk)

 

Hozzászólások