Kolozsvári történet, de erdélyi magyar ügy. Requiem is! Jövőre 2015-ben, 70 éves lenne a Bolyai Tudományegyetem. Megfogyatkozott számban, de még többen élnek tájainkon azok közül, akik 1945 és 1959 között, a Bolyai Tudományegyetemen végezték tanulmányaikat. Az alábbi írásban említett 1954-ben végzett 22 élő vegyész közül hárman Arad megyében laknak.
A szerző, Buchwald Péter, az erdélyi tudományosság és magyar közélet jeles képviselője.
Július közepén, számomra nagyon kedves levelet hozott a postás. Benne meghívó és egy szép kivitelezésű Emléklap. A meghívás a Bolyai Egyetemen 1954-ben végzett, gyémántjubileumukat ünneplő vegyészhallgatók július 19-i találkozójára szólt, a Kronikás által szignált Emléklap pedig a résztvevőknek szánt nosztalgiázás.
Az akkor már ötéves múltra visszatekintő Bolyai Egyetem Kémia Karára 1950-ben 75 érettségizett diákot vettek fel, akik az ország magyarok lakta területéről érkeztek. A már két évvel azelőtt, 1948-ban államosított kolozsvári felekezeti iskolákból alakult Magyar Fiú Líceumból kilencet vettek fel, igazolva ezzel az egykori piaristák és „reffek” felkészültségét. Köztük volt a nálamnál öt évvel idősebb Iván testvérbátyám is.
Aradról, az ottani Magyar Vegyesből, a volt Katolikus Főgimnáziumból hat tanuló vizsgázott sikeresen. A „Krónikás” már végzett vegyészként telepedett meg a Maros-parti városban.
Mikor egyszer az Egyetemi Sportparkban fociztak a már első éves egyetemisták, és az egyik csapatból hiányzott egy játékos, megkértek, ugorjak be helyette én. Óriási megtiszteltetés volt ez egy akkor 14 éves kamasznak. Ott ragadtam. Én lettem a „kicsi Iván”, az évfolyam vízhordója, aki, ha csak tehette, mindig ott ténfergett a nagyok körül. Így lettem póttag a testvérem évfolyamán. Talán ennek is tulajdonítható, hogy magam is kémikus lettem.
Az egyetemet abban az évben kezdtem, mikor ők végeztek. Az őket is oktató emblematikus tanáraink – Kékedi László, Soos Ilona, Balogh Antal, Almási Miklós, Kulcsár Géza, Várhelyi Csaba és a többiek – gyakran mondták nekünk, hogy jó volna az 1954-ben végzettek nyomdokaiba lépni, mert olyan kiváló évfolyam még nem volt a Kémia Karon.
Ha volt is ebben némi túlzás a 75-ből megmaradt „55-ök” a szakma kiváló képviselői lettek. Ők saját bevallásuk szerint nem sikeres karrierjükre büszkék. Ma már nem arra!
Hadd idézzem a Kronikás erre vonatkozó sorait az Emléklapból: „Valami összekapcsol(t) bennünket. Ez a IX. találkozónk. Lesz-e vajon tizedikis?... Mára már semmi jelentősége annak, ki mire vitte. Ki vegyészdoktor és ki nem lett az. De a régi szerelmek és barátságok jelentősége felértékelődik. Jó lenne hinni, biztosan hinni, hogy egyszer még valamennyien találkozunk egy égi laboratóriumban. A kollokvium előttpedig majd ismét elfog bennünket a vizsgadrukk. Államvizsgáznunk kell újra. Vezérünk, Papp Béla,ismét szervezi a találkozókat, a 65, a 70... a 100 éves jubileumot.”
1950 és 1954 között volt talán a magyar sport aranykora – a Helsinki Olimpia, a londoni 6:3, az 1954-es labdarúgó vb. Ez nagymértékben meghatározta minden akkori erdélyi magyar diák sport iránti szeretetét. Az amúgy sem szakbarbár vegyészhallgatók – volt köztük szavalóverseny nyertes, kiváló néptáncos, amatőr festő, dzsesszzongorista, tehetséges irodalmár és ki tudja még milyen csodabogár – a sportot sem hanyagolták el. Amellett, hogy az egész osztály vérmes sportrajongó lett, városi szinten is jegyzett röplabda, kosárlabda és természetesen labdarugó csapatuk is volt. Az akkor divatos faliújságon megjelenő H-S-H cím nem a kénhidrogén képletét jelentette, hanem az általuk szerkesztett Hangos Sport Híradót. Itt kürtölték világgá focicsapatuk sikereit, s hogy ilyenek voltak azt én, az örökös törzsszurkolójuk, bizonyíthatom. A Krónikás álnév mögött rejtőző vegyészhallgató, játék közben, gyakran félelmetes különműsorral is szolgált. Amikor „kiugrott” a válla, megállt, néhány begyakorolt mozdulattal megszüntette a ficamot, mehetett tovább a játék.
Ismert szabálya a diákéletnek, hogy a kisebbek mindig igen jól emlékeznek a nagyobbakra. Évtizedek multával a testvérem tőlem kérdezte meg, ha valamire nem emlékezett a kollegáival kapcsolatban. Sajnos bátyám 1989 júniusában elhunyt. A harmincéves találkozójukon még ott volt, az utána következőkön már nekem kellett őt helyettesíteni. Tettem szomorú szívvel, de nagy-nagy örömmel, és teszem most is. Nem tudom, kiket szeretek jobban, saját évfolyamtársaimat, vagy ezeket a nálam öt-hat évvel idősebb, egykor daliás legényeket, kecses leányzókat, akik ma már jócskán benne járnak nyolcvanas éveikben.
Hatvan év múltával most is fel tudnám sorolni a neveket.
Egykori egyetemünk – ha még létezne – méltán lehetne büszke az élők és az elhunytak névsorára. Az 55-ből elhunyt 33, 22 az élők száma, a találkozón 11 résztvevőre számítanak.
Befejezésül újra a Kronikást idézem:
„Jó volna, ha a régi banda újra összejönne... mert nagyon fogyatkozunk.
Áldozzunk egyperces néma főhajtással elhunyt tanáraink és évfolyamtársaink emlékének. Örüljünk egymásnak!”
És egy lábjegyzet az emléklapból: „Az idézett statisztikában, évfolyamunk tiszteletbeli tagja, Buchwald Peti nem szerepel”.
Nemcsak elhunyt testvérem emlékének felidézése miatt töröltem ki két könnycseppet a szememből.
Buchwald Péter, a BT-en 1959-ben végzett gyógyszervegyész
Megjegyzés:
Jelen írás bővebb változata megjelent a kolozsvári Szabadság napilapban.
Hozzászólások