Hat évtized után

Az aradi Magyar Vegyes Líceum 1952-ben végzett növendékei hatvan év után ismét gyülekeznek.

Óriási időszak. Ha az ember belegondol, 6-7 évesek voltunk, amikor a világtörténelem legszörnyűbb háborúja kezdődött. Aztán a világot a nagyhatalmak 1945 elején Jaltában kettéosztották, és akkor mi már gimnazisták voltunk. A lányok a Magyar Katolikus Zárdában, a fiúk az Aradi Katolikus Gimnáziumban kezdték el középiskolai tanulmányukat. 1948-ban a kommunista hatalom megerősödött, az egyházi iskolák megszűntek, a Magyar Vegyes Líceumban folytattuk tanulmányainkat, az új rendszer alapján a VIII osztályban. Kamaszkorunk nagy örömére a lányok is hozzánk kerültek, szép, csinos, fiatal, kedves lányok. Romániában a Gheorghiu-Dej vezette rendszer kegyetlenül elbánt az „osztályellenséggel”. Kulákok ezrei, értelmiségiek, volt politikusok, szóval mindenki, aki „gyanúsnak” számított, üldözötté lett, eltűnt vagy meghurcolták, életterét korlátozták. Mi, gyerekek is megéreztük a nagy változás nehézségeit, ki jobban, ki kevésbé. Az „érés” mégis sikerült, 1952-ben a két párhuzamos osztályból több mint nyolcvanan hagytuk el a kedves iskolát. Az élet tovább ment, sokuknak sikerült egyetemre bejutniuk, mások a munka mezején helyezkedtek el.

A világ nyugati részén a kapitalizmus fejlődött, nálunk „népi demokráciát”, később „szocializmust” építettünk; a legtöbben – talán így volt értelmesebb – fejet hajtva, csendesen dolgoztak, tették, amit kell. A lázadók, mint mindig, meglakoltak. 1956-ban a magyar nép felkelt a vörös elnyomás ellen, de sajnos, a világ szeme láttára eltiporták a bátor kezdeményezést, a terror folytatódott. Az anyaországi magyarok mellett az erdélyi magyarság is megszenvedte a forradalom utáni bosszúhadjáratot, fiatal magyarok ezrei kerültek börtönbe. Arad se úszta meg, üldöztetés, elhurcolások, perek… Közülünk is volt áldozat, akinek egész életét elrontották. A hatvanas években kezdődő Ceauşescu-éráról nincs mit írnom, mindenki a saját bőrén szenvedte meg ennek a korszaknak az igazságtalanságait. Volt, aki menekült, de a legtöbben maradtak. A románság szenvedett, de mi, magyarok talán még több pofont kaptunk az értelmetlen, buta rendszer fenntartóitól. A kilencvenes évek eleje óta más világ járja, de kérdezhetjük; minden rendben megy-e? A nyugati kapitalizmus „betelepedett” hozzánk, globalizálták a világot, de az emberek nem boldogok, nagy az elégedetlenség.

A mieink azért – nagy általánosságban – ügyesen vezették életüket, a lányok és fiúk közül is sok kiváló szakember, orvos, mérnök került ki. Lányaink fiatal korukban kiváló sportolói voltak a városnak, Bauer Manci, Hönig Györgyi, Vesz Lonci a teniszben, kosárban, Hoffman Ági a tornában volt kitűnő. Utóbbi az 1972-es román olimpiai keret tagja, de rossz származása miatt itthon maradt. Tóth Mária a rendszer sikeres irodalmára, befutott író lett. A fiúk kosaraztak. Csíki Edgár az ország egyik leghíresebb termelőszövetkezetét vezette, Andrejcsik Kálmán a román film fellegvárában, Bufteán volt vezető mérnök. „Kis” Boros, Guld Emil, Mester Tibi, Schmidt (cólos), Taugner Aurel, Vass Gusztáv orvosok lettek, Stauble Gyuri Németországban volt mérnök, de a technika mellett filozofál, és „Quo vadis Európa” című sikeres tanulmányt írt Európa jövőjéről; Pietsch Miklós Nyugaton írja meg visszaemlékezéseit a román „gulág” pokláról – de istenem, bocsánat, mindenkit nem tudok felsorolni.

Amit most leírtam, hatvan év rövid történelme. Nagyon szép, hogy ennyi év után ismét találkozunk, szomorú, hogy erősen megfogyva. Nehéz évtizedek voltak, sokan nem bírták az iramot.

Ami még hátra van, az se könnyű, talán a legnehezebb. Az öregkor szépségei mellett ott lappang az örök eltávozás rejtelmeitől való félelem. Ki a hitével, ki filozófiai bölcsességgel próbálja magát nyugtatni, és így várja az elkerülhetetlent. Sajnos, amit hátrahagyunk sem túlságosan megnyugtató. A román politika utóbbi veszélyes „pálfordulása” nehéz időket hozhat az erdélyi magyarságra. Nagyon sok türelemre, új taktikára és erős összefogásra lesz szükségünk. Ebből már mi nem nagyon tudunk részt vállalni, de intelmeket, ötleteket, jó értelemben még adhatunk.

Örök életemben optimista voltam – eltekintve depressziós perceimtől –, így remélem, nem az utolsó találkozóra gyűltünk most össze. Öt év múltán – vagy hamarabb is – az öreg iskola falai között még találkozhatunk, tudom, Arad szívesen látja a „vén diákokat”. Isten segítse mindannyiukat.

Hollai Hehs Ottó

Németország