Helyreigazítás ürügyén

Mea culpa, mea maxima culpa. Vallom nektek, kedves olvasóim, hogy újságíróként (meg sajnos, magánemberként is) sokat és sokszor vétkeztem. Némi mentségemre szolgálhatna, talán, hogy nem akarattal, de hát a vétek, a bűn akkor is az, ha csak figyelmetlenségből, tájékozatlanságból, sietségből,  felületességből, és nem rosszindulatból származik.

Persze idézhetnék híres elméket, akik szerint tévedni emberi dolog. Lehet, de nagyon kellemetlen.

Legutóbbi, hétfőn megjelent, a tornyai tájháztalálkozóról szóló írásomban a volt nagyiratosi polgármestert Nagy Istvánnak neveztem, holott ő Kiss István (jegyzeteimben is így szerepel). Ha nem ismerném, személyesen is, legalább harminc-harmincöt esztendeje, még talán mentséget is találnék a magam számára. Pár héttel ezelőtt a fazekasvarsándi magyar napok alkalmával írt beszámolómban fogtam mellé a funkciók megnevezésével – hogy csak a legutóbbi melléfogásaimat említsem. (Akkor nem szóltam: vártam a fazekasvarsándiak, köztük kedves – és érintett – barátom beígért reagálását, ami végül is nem érkezett meg.)

Szóval: van miért elnézést kérnem a kedves olvasótól, de mindenekelőtt az érintettektől. És még csak azt se fogadhatom meg, hogy ezzel vége, és soha többé nem fogok mellé. Ha még ezután is írok, alighanem tévedni is fogok. Errare humanum est (tévedni emberi dolog), csak a „perseverare diabolicum” (a kitartás a tévedés mellett ördögi).

Legalábbis ha akarattal, szánt szándékkal történik.

Elnézést kérve eddigi és ezutáni tévedéseimért, azt kívánom, Kedves Olvasó, hogy Ön, legalábbis ezután, soha ne tévedjen. Ha netalán mégis: az vesse ránk az első követ, aki maga bűntelen.

Tisztelettel és lelkiismeret-furdalással