Hol kultúra van, ott közösség és jövő

Január 26-án este az Aradi Bábszínházban – egyben az Aradi Magyar Kamaraszínház székhelyén – ünnepeltük a Magyar Kultúra Napját az aradi Kölcsey Egyesület, az Arad Megyei RMDSZ és a Kamaraszínház közös rendezvényén. (A tulajdonképpeni évforduló után néhány nappal, de a késésnek, elfogadhatóan, érthetően, bizonyos egyeztetésbeli indokai voltak.)

Szép este volt, magvas beszédekkel, helyenként megható jelenetekkel, aradi premiernek számító színházi előadással, sok vastapssal. (Ez utóbbiért a szerző részéről külön hála és elismerés az aradi közönségnek.)

A címet egyébként a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus konzul asszonyának beszédéből koppintottam. Bár utólag gondolkodtam azon, hogy a kultúra avagy a közösség volt előbb.  

Az est házigazdája, Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület alelnöke bevezetőjében üdvözölte a résztvevőket, szokás szerint a „sztárvendékeket” – Szélesné Herman Ágnest, a kolozsvári Főkonzulátus nem először Aradon jelenlévő konzulját (valamely rendezvény rangját természetesen emeli a résztvevő személyek rangja), Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnököt, aki a jelenlegi kormányban is jelentős funkciót tölt be, Péró Tamást, az Arad Megyei Tanács alelnökét, és nem hagyhatta ki természetesen a közönséget, amelynek soraiban, a teljesen megtelt teremben ott voltak az előző Kölcsey-díjasok (elméletileg harmincnál többen, bár nem tudjuk pontosan, hányan), a Kamaraszínház hűséges látogatói és hívei – ha lehet, illendő és szabad ilyet mondani – az aradi magyarság „krémje”.

Az est a Himnusz (eredeti helyesírással: Hymnus) megszólaltatásával kezdődött, egy békéscsabai színész előadásában. 

A Kolozsvári Magyar Főkonzulátus konzulja beszédében kitért a mohácsi vész közelgő 500. évfordulójára, ennek kapcsán pedig arra, hogy az elmúlt fél ezredév nem az elmúlásról, hanem a feltámadásról szól: arról, hogy a magyarság évszázadokon keresztül talpon tudott maradni. Ahol kultúra van, ott közösség van, és jövő is van – összegezhetnénk mondanivalóját.

Faragó Péter az elmúlt jó száz évre tekintett vissza, amelynek minden nehézsége ellenére van itt egy élő magyar közösség, amely a kultúrát nemcsak fogyasztja, de gyarapítja is.

Nem maradhatott el az aradi Kölcsey Egyesület elnöke, Berecz Gábor megható beszéde sem, aki Kálnoky László Időszerűtlen vallomás című versének néhány sorával ecsetelte az egyesület egyik fontos célját, a közösségi érzés, az egymáshoz kötődés erősítését.

***

Az ilyen ünnepi alkalmakkor kötelező bevezetés után következett az est fénypontja: a Kölcsey-díjak kiosztása.

Ami nem volt igazi meglepetés, hiszen a Kölcsey Egyesület vezetősége már régebb eldöntötte, a tavalyi év novemberének végén, sőt közre is adta, kikre vár a megtiszteltetés. 

Harsányi Attila színművészre és Kurunczi Ferenc fotósra. 

Harsányi anyaországi, miskolci születésű, Jászai Mari-díjas kiváló színész, Kurunczi Ferenc aradi „amatőr fotós”.

E sorok írója bevallja: amikor tudomást szerzett, még a díjak kiosztása előtt a kölcseysek döntéséről, azt mondta: nagyon helyesen ítéltek. Eddig is, a harminc-valahány díj kiosztásakor, de most biztosan igen.  

A díjkiosztás előtt – és után – alkalmam volt (véletlenül?) Attilával találkoznom. A díjkiosztáskor pedig láttam (láttuk?) szemeiben a könnyeket.

Egy színésztől elvárjuk, hogy minden szituációban alkalmazkodni tudjon. De hát a színész is csak ember. 

***

Az oklevél és az emlékplakett mellett (utóbbi Fritz Mihály éremművész munkája) hagyománynak számít, hogy a díjazottak egy-egy képzőművészeti alkotást is átvehetnek, idén Simó Margit festőművész egy-egy alkotását, illetve Dante – Száz ének, száz rajz – Divina Commedia című, 2017-ben megjelent kötetének dedikált példányát.

Az aradi Kölcsey Egyesület 2026-os gálájáról mondhatni regényt írhatnánk – ha volna, aki megírja (és aki közölné). És persze, aki elolvasná.

A díjak átadása után Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója és Herczeg T. Tamás, a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója a nagyérdemű előtt írta alá a két színház együttműködési megállapodását, amihez külön gratulálunk, majd következett a Jókai Színház már beharangozott, remek előadása, az Idegenek és ismerősök (a dráma szerzője Zalán Tibor). 

***

A továbbiakban álljon itt az elhangzott beszédekből és méltatásokból néhány idézet.

Fekete Károly

„Egy magát újságírónak és emberi gondolatok közvetítőjének nevező hölgy szerint – akit a teremtett világ, s annak védelme foglalkoztat – a kultúrát a fenntartható fejlődés szolgálatába kell állítsuk.

A kultúra nem szolga, a kultúra lélek, a kultúra, az anyanyelv a lelkünk lelke, több száz, meg ezer esztendő belénk égett öröksége.

A magyar kultúra igazi tartalmát a zene, az irodalom, a történelem, a múltunk és hagyományaink mellett az anyanyelvünk, a magyarságtudatunk, értékeink, és emberségünk adja.”

„1843. július 19. – Miskolc történetének legnagyobb tűzvésze. Több száz lakóház és sok középület vált az enyészet martalékává. Leégett a városháza, a megyeháza, a református templom, a zsinagóga... A minorita templom is súlyos károkat szenvedett. Leégett a tetőszerkezete, beszakadt a boltozata, még a harangok is megolvadtak. Leégett az 1823-ban épült színház is. 

Szerte az országban megmozdultak, hogy segítséget nyújtsanak a városnak.

Ennek egy érdekes aradi mozzanata, hogy a leégett miskolciak javára jótékonysági műkedvelő előadást tartottak 1843. szeptember 21-én. Nagy Ignác Tisztújítás c. darabját adták elő. 

A színlap megmaradt az Aradi Múzeum színháztörténeti gyűjteményében. 

Piroska István és Piroska Katalin, akik pár évvel ezelött megírták az aradi magyar színjátszás történetét. Ehhez a hatalmas munkához kapcsolódóan tavaly novemberben az Irodalmi Jelen Könyvek sorozataként az aradi és a Széchenyi könyvtárbeli színlapgyűjteményből összeállítottak egy aradi színlapgyűjteményt. Ebben megtalálható ez a színlap is.” 

Ebből a könyvből adott át Fekete Károly egy dedikált példányt Harsányi Attilának, illetve az említett plakát bekeretezett másolatát.

*

Harsányi Attilát az Aradi kamaraszínház részéről Fekete Réka méltatta.

„Sokszor örültünk együtt szövegileg Harsányi Attilával. Az előadásokban éltünk. Általa képes voltam beleszeretni egy háborús bűnösbe, egy eszelősen perverz gyilkosba, és minden előadás előtt élvezettel néztem, ahogy felveszi fekete köpenyét, a bűnnel átszőtt szöveget tanultuk, imaként mormoltuk az együtt töltött estéken. Jancsi és Juliska voltunk, nyalogattuk egy szem mézeskalács lelkünket, megerőszakoltuk önmagunk vasorrú bábáját, amely fel-feltűnt a minket körülvevő márciusi levegőben, a Rudolf Hess tízparancsolata bemutatója előtt. Az Aradi Kamaraszínház első saját bemutatója előtt.

Sokféle színész létezik. Van, aki ösztönös tehetség, Attila gondolkodó színész, kételkedő színész. A színházat valami gáttalan, őrült, mindent teljesítő ragaszkodással szereti, a színház az életében a pap, szerepeivel gyón, a színház parancsolatait tartja meg, a “szent színész,” hogy Grotowski nevét megemlíthessem. Nem akarom megfejteni a titkot, elég, ha tudjuk, titok van Harsányi Attilában, nem az a fajta titok, amely egyszer majd felfedi az igazságot, hanem amelyik kételkedni tesz képessé.

(…) 

Amikor Attilát látom játszani, gyakran az az érzésem támad, hogy a díszlet fölött van még valami. Eszembe juttatja, hogy mi az, ami fölöttünk van. A harmadik. Attila a szöveg és a játék (nem tudom, miért hívjuk játéknak, mert valahogy nekem sosem a játék jut erről az eszembe, inkább az átlényegülés, a metamorfózis), szóval a szöveg és az átváltozás fókuszában oldódik fel és válik a harmadikká, időt és teret teremtve maga köré. Színházat csinál.

(…)

Attila előtt állni a színpadon és őt laudálni, az ő színpadán, ahol már annyiszor, annyiképpen szólalt meg, nem könnyű dolog. Először is itt vannak a színpadon a mondatok, amelyeken estéken át dolgoztunk, megpróbálva értelmezni őket, egyáltalán megpróbálva értelmet adni, szöveggé felfűzni az elkóborolt mondatainkat. Ezek a mondatokból elszabadult szavak most itt randalíroznak körülöttem, hangoskodnak, hogy képtelen vagyok megfogalmazni egy ép gondolatot, ó, és nem csak ép kell legyen az a gondolat, hiszen köszöntenem kell az ünnepeltet és méltatnom érdemeit. Ezek a kusza színpadi mondatok meg csak ricsajoznak.

Harsányi Attila 1973-ban született Miskolcon. 2008-ban ismét megszületett Aradon. Arad nem a szülővárosa, de színészként, művészként megszületett ebben a városban, abban a színházi közegben, amit alkotótársával és barátjával, Tapasztó Ernővel teremtett, teremtettünk, egy színházi műhelyt hozva létre együtt, amelyben az Aradi Kamaraszínház legfontosabb előadásai születnek. Harsányi Attila szereti Aradot. Lehet, hogy más városokat is szeretne, de hát ő éppen Aradot szereti. Ez valahogy az ő városa lett. Nem különösebben magyarázható ez a heves viszony, egyszerűen csak van. Harmincöt évesen megszületett ide, azóta szülőhelye neki Arad, azóta már a város is kiválóságává fogadta, ismerik a pincérek, van egy-két kedvenc helye, ahol a tekintet mélyen meghajol előtte, ismerik a nézők is Aradon.”

*

Kurunczi Ferencet Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület alelnöke méltatta.

„Rendhagyó dolog, hogy az egyesület egyik „belső” embere laudálja a Kölcsey-díjast, de talán nem rendkívüli. 

Több mint két évtizede, 2004 óta ítéljük oda ezt a díjat, elismerést azoknak akik sokat és önzetlenül cselekedtek, cselekszenek aradi magyar közösségünk megmaradásáért, szellemi, kulturális és épített örökségünk megörzéséért.

S bár a fotóművésznek ítéltük a díjat, ez távolról sem fedi a valóságot, illetve csak annak egy nagyon kis részét.

Mérnök ember, akiben igazi fotósvarázslatot alkotó művészre bukkanunk, aki teljesen új szintre emeli a fotográfia művészetét. S ez az új szint az Arad épített és magyar kulturális örökségének elénk tárása. S a fényképeken szereplő épületek, épületrészletek, apró csodák nem csak a fotós témakeresése, hanem egyben lokálpatriotizmusának és magyarságának nyílt megvallása. S teszi ezt nyugodt türelemmel és hangya szorgalommal. Azt hihetnők, hogy csak a kép, az ábrázolás emberével állunk szemben. De Ő ,,modelljeinek” nyomába ered, kutakodik és értékes történelmi, helytörténeti információkkal tárja elénk azokat.

Rendkívül értékes ez a tevékenysége, különösen, hogy a képekkel együtt kiviszi ezeket az információkat a digitális közösségi terekbe ahol már-már helytörténészi pontossággal ismerteti meg a nézőt egy-egy épület, tárgy, emlékmű alkotójával, történetével, sorsával. S teszi ezt a magyar mellett még két-három nyelven. Meggyőződésünk, hogy a közösségi terekben közzétett román–német–angol leírások sokat tesznek múltunk megismeréséért és elfogadásáért.

(…)

Lehet, hogy számára a fényképezés csak kedvtelés, a szép vagy a múló pillanat megörökítésének szándéka és semmi másra nincs szükség hozzá, mint egy jó kamerára, türelemre s még jobb megfigyelőképességre. Itt azonban nemcsak erről van szó. Kurunczi Ferenc művészete és dokumentációs munkássága és e kettő ötvözése külön értékkel, maradandó értékkel bír.

(…) 

Köszönjük munkásságodat s e nemes szolgálathoz további jó erőt, egészséget és töretlen hitet kívánunk!”