Hol voltak a földművesek?

Szerdán, ahogy a majláti templom padján ültem, valami hiányérzet motoszkált bennem. Hallgattam ft. Miklós Csaba plébános  Boldogasszonyról szóló fejtegetéseit, hogy egyetlen más nyelven sem nevezik így Krisztus édesanyját, hogy nem véletlenül népünk védőszentje és a szülőfalunk ősei miért éppen az Ő napját választották búcsúünnepnek.

Nem tudatosodott bennem ez a hiányérzet addig, amíg egyszer a szertartás szerint fel kellett állni. Akkor döbbentem meg: az előttem lévő, általában a fiatalok által elfoglalt padsorban egyetlen egy 10 éves fiúcska állt. Szomorú, már-már kétségbeejtő látvány volt. Eszembe jutottak nemcsak gyerekkorom búcsúi, amikor az utcán is álltak a hívek, de az a 9 évvel ezelőtti eset is, amikor osztálytársaimmal csak oldalt találtunk helyet, mert nemcsak a padok voltak tele, de a padsorok közötti hely is.

Nemsokára azután, jégesőként peregtek lehajtott fejünkre a plébános úr intő, vádoló szavai. Szép, mondta, hogy megszerveztük és részt vettünk a Majláti Folklórtalálkozón, sokan sokat tettek, dolgoztak, hogy ilyen szépen sikerüljön, de nem kellene megfeledkezni a templombúcsúról sem. Ez a két esemény egységet kellene, hogy alkosson, úgy lenne ez az ünnepség egy egész. Mert az igaz, hogy a majlátiak sokat dolgoznak, de nem kellene megfeledkezni a a templombúcsú szentségéről sem. Ilyenkor számot kell adni Isten, de legfőképp magunk előtt az elmúlt évről. Mert nincs olyan ember, akinek ne lennének vétkei, amiért feloldozást kellene kérni, vagy olyan események az életünkben, amiért hálát lehetne mondani, legalábbis erőt, egészséget és kitartást kérni az eljövendő céljaink segítésére. Hol vannak a földművesek? – kérdezte a plébános úr, akik hálát mondhattak volna azért, hogy június végén, a környéken majdnem csak nálunk 40 milliméteres eső áztatta földjeinket, hogy tavasszal nem fagyott el a krumplivetés, a kereskedők, akik sikeresen bonyolították üzleteiket, az értelmiségiek, a fiatalok, akik oly lelkesen ropták a táncot, és akikre annyi kérdőjel, feladat vár az elővetkezendőkben.

Kevesen hallgatták, és az üresen tátongó padsorokban csak egyetlen kisfiú ezeket a szavakat, de pont azok, akiknek szólt, nem voltak ott. Vajon hányan mesélték el, otthon vagy ismerőseiknek ezeket a gondolatokat, s hányan olvassák el ezt az írást?

Egy biztató jelet azért csak küldött Szűzanyánk. A mise vége felé egy elegáns, fehér inges, piros nyakkendős, 4-5 éves kisfiú sétált végig a padsorok között és szinte számba vette a padokban ülőket, felvillantva valami kis reményt bennünk.

Jankó András