Inasképzés, munkahelyen

Néhány napja, július 13-án életbe lépett a Hivatalos Közlönyben egy hónappal előbb közzétett 179/2013-as törvény a munkahelyi inasképzésről.

A törvényt hosszas viták előzték meg – pontosabban nem is annyira a jogszabályt magát, mint inkább a munkahelyi képzés szükségességét. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy Romániában számos szakmában mind kevesebb, illetve máris hiányzik a mesterember, és megfelelő utánpótlás híján bizonyos szolgáltatások, például, kihalóban vannak. A XXI. század furcsaságai közé tartozik, hogy miközben világcégeknek dolgozó multinacionális vállalatokban Aradon, de másutt is hetek alatt gyorstalpalják a szalagon dolgozó munkásokat (nyilván részműveletek elvégzésére), gondot okoz egy lejárt cipősarok, egy elromlott vízcsap megjavíttatása. Mindeközben az országban hatalmas méretű, 25 százalék körüli a fiatalok munkanélküliségi aránya, részben azért, mert a középfokú végzettségű, érettségizett fiatalok döntő többsége tulajdonképpen semmihez sem ért, nincs konvertálható, gyakorlatilag alkalmazható tudása. (Ami vonatkozik, sajnos, az egyetemet végzettek egy részére is.)    Egy nagyon régi és bevált képzési módszer, a munkahelyi inaskodás időközben teljesen kihalt, elfelejtődött, merthogy hosszú ideig nem is volt rá törvényes lehetőség.

Az új törvény – viszonylag egyszerűen, azaz túlzott bürokráciától mentesen – megteremti a feltételeket egyéni, családi vagy egyéb vállalkozások számára, hogy inast tartsanak, és egytől három évig terjedő idő alatt (a két fél közötti szerződésnek megfelelően) szakmára képezzenek ki 16–25 év alatti fiatalokat, méghozzá állami támogatással: minden inasért havi 300 lejt kapnak. Igaz, nem ingyen, hiszen maguknak is jól rögített kötelezettségeik vannak: azon túl, hogy mesterségre tanítják a jelentkezőket (a 12–36 hónapos képzés a szakma 1-es, 2-es, 3-as kategóriájának megfelelő tudásszintre való felkészítést jelent), nemzetgazdasági minimálbért kell fizetniük a tanulóknak. Akik viszont azt vállalják, hogy tisztességesen elsajátítják a szakmát, amiről „végzéskor” kívülálló szakemberekből álló bizottság előtt kell számot adniuk. Amennyiben elbuknak, az állam minden rájuk fordított pénzt visszakövetelhet. Elméletileg tehát az inasképzés nem fajulhat oda, hogy a fiatalok egy-három évig ellébecoljanak, ha kevés pénzért is valahol szakmatanulás ürügyén.

A mester–inas viszonyt a törvény és a kötelező módon megkötött szerződés rögzíti. Néhány fontosabb kitétele: a munkaidő napi 8, heti 40 óra (a 18 éven aluliaknak napi hat óra), a mester csak a szerződésben előírt munkákra „használhatja” (valamikor, mint köztudott, az inast minden elképzelhető házi vagy egyéb, a mesterséggel köszönőviszonyban sem álló feladatokra is befogta a mester), biztosítania kell az esetleges elméleti képzés lehetőségét stb. A törvényben jóval nagyobb helyet foglal el az inasok, mint a mesterek jogainak jegyzéke. Arra azonban lehetőségük van, hogy legfeljebb harminc napig terjedően kipróbálják a jelentkezőt, és kérheti azt is, hogy végzés után az inas egy ideig nála maradjon.

Keret tehát már van az egyszerűen kivitelezhető szakképzésre. Próbája a gyakorlat lesz, az eredmények leghamarabb két-három év múlva mutatkozhatnak.