Konkrét lépésekre, vállalásokra, összefogásra van szükség

December 11-én a Jelen Házban tartott közös rendezvényt az Alma Mater Alapítvány és a Kölcsey Egyesület, amelynek apropóját a Szövétnek főszerkesztőváltása adta. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői – Vajda Anna Noémi, a leköszönő főszerkesztő, Nagy István, az új főszerkesztő, valamint Lehoczky Attila történelemtanár – Fekete Károly moderálása mellett tekintettek vissza, és néztek előre.

A Szövétnek Arad városának legrégebb óta, megszakítás nélkül megjelenő kulturális folyóirata, megelőzve a Vasárnapot, így meghatározó szereplője az aradi magyar kulturális életnek.

A lapot az elmúlt több mint két évben vezető Vajda Anna Noémi úgy érzi, hogy amit vállalt, azt teljesítette. 

A stafétát átvevő Nagy István nyugalmazott fizikatanár a tőle megszokott kertelés nélkül nyilatkozott.

„Hozott anyagból szerkesztem, ha küldenek a lapba írni tudó emberek, akkor lesz lap, másképp nem.”

Kiemelte, hogy a Szövétnek az Alma Mater Alapítvány szellemiségének megfelelően továbbra is az iskola és az aradi magyarság szolgálatában állna – csakhogy ehhez partnerek kellenek.

„Amikor elvállaltam ezt a munkát, megkértem az Arad megyei magyar iskolák vezetőit, hogy írjanak iskoláikról. Tizenkét ilyen tanintézmény van a megyében, érkezett két szöveg. A többi igazgató nem talált öt percet arra, hogy leírjon tíz mondatot az iskolájáról” – mondta Nagy István.

A beszélgetés második felében az aradi magyar szórvány helyzete, a kulturális folyóiratok jövője, a közösség önszervező ereje – vagy ennek hiánya (?) került fókuszba. 

A résztvevők szerint a kulturális lapok létjogosultsága napjainkban is megvan, de a fiatalok figyelme teljesen átköltözött a közösségi médiába.

Lehoczky Attila szerint a klasszikus irodalomoktatás jelenlegi módszerével nem lehet újratermelni az olvasóközönséget.

„Laikusként mondom, hogy az irodalomoktatás még mindig egy olyan keretben mozog, egy olyan időben alakult ki, ami felett eljárt a történelem. Mindenképpen frissítésre szorul. Az én személyes véleményem az, hogy irodalmat úgy kell tanítani, hogy benne legyen az összes klasszikus, de a fókuszt lassan át kell helyezni kortárs művekre” – fejtette ki a történelemtanár.

Nagy István is a gyakorlat talaját hangsúlyozta: „Nem olvasnak, mert nem jut hozzájuk olyan szöveg, amit élvezettel olvashatnának. S a másik ok, ha otthon nincs minta, nem alakul ki az igény, de még csak annak a lehetősége sincs megadva, hogy kialakulhasson.”

Arad különlegessége, hogy egyszerre több kulturális lapot is ki tud adni (Havi Szemle, Szövétnek), ami azt mutatja, hogy van igény a magyar szellemi életre. A kérdés inkább az, hogy a közösség képes-e fenntartani és megújítani saját kulturális igényeit, újra tudja-e termelni a befogadóközönséget?

A beszélgetés legőszintébb pillanatai a szórványlét önvizsgálatáról szóltak. A résztvevők szerint Arad magyarsága csak akkor maradhat életképes, ha valóban felismeri és kimondja a helyzetét.

„Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyünk egymással őszinték.

Nem tehetjük meg, hogy nem mondjuk ki: megcsúszott a meritokrácia” – mondta Lehoczky.

„A szórványság nem érzelmi kérdés – tette hozzá –, hanem demográfiai tény: 11 ezer magyar él Aradon, és ez a szám évek óta csökken. Ha nem tartjuk meg a minőséget, ha nem neveljük vissza az elitünket, akkor tovább fogyunk.”

A közönség soraiban ült Bognár Levente egykori aradi alpolgármester, az Alma Mater Alapítvány alapító tagja, aki felelevenítette, hogy a Szövétnek eredeti missziója az iskola, a magyar oktatás támogatása volt.

„A gyerekeket, diákokat kellene megkérdezni, hogyan látják a helyzetüket. Értelmes diákok, tudják, mit szeretnének, csak meg kell hallgatni őket. De ezeket a párbeszédeket az iskola nélkül nem tudjuk megcsinálni. Ehhez kellene egy koncepciót kidolgozni” – mondta Bognár.

A beszélgetés végére világosan kirajzolódott, hogy az aradi magyar közösség jövője elsősorban a saját tagjain múlik. Ahhoz, hogy a szórványban is erős, önazonos közösséget lehessen építeni, először is meg kell ismernünk egymást és egymás értékeit – hiszen túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy félreértések, sértettségek vagy kimondatlan feszültségek határozzák meg az együttműködést. 

Ugyanakkor nem elég beszélni a problémákról, cselekedni kell, mert, ahogy elhangzott: „elméletekkel tele a padlás”. Konkrét lépésekre, vállalásokra, összefogásra van szükség, hogy ne csak megőrizni próbáljuk, hanem újraépítsük is a közösségi energiát. Ennek része az is, hogy az identitástudatot be kell építeni a következő generációkba, mert ha a fiatalok nem kapnak mintát és kapaszkodót, a szórványság lassú eróziója folytatódik.

Az ilyen kerekasztal-beszélgetések tükröt tartanak a szórványban élő aradi magyarság elé – ezt kellene jól megfontolni.