Közös küzdelmünk

Lengyelország és Litvánia (illetve a másik két balti ország) Ukrajna legjelentősebb támogatói a nemzetközi porondon. Fegyverekkel, pénzzel, humanitárius segélyekkel és szinten minden egyébbel támogatják a szabadságáért és függetlenségéért küzdő Ukrajnát, és másokat is hasonlóra buzdítanak. Négy év alatt számtalan kezdeményezést indítottak el EU-s és NATO-s szinten e célból, illetve az agresszor Oroszország elleni szankciók fokozására.

Hogyan látszik mindez litvániai lengyel szemszögből? Rajmund Klonowskit, a litvániai lengyel kisebbség képviselőjével, a Vilniusban megjelenő Kurier Wilenski napilap újságíróját kérdeztük.

– Varsóban és Vilniusban Ukrajna feltétlen támogatása általános, bárki is lenne éppen hatalmon.

– Ez a legtermészetesebb dolog. Szinte senkiben sem vetődik fel, hogy ne így legyen, sem a lengyelek, sem a litvánok körében, s ez az észtekre és a lettekre is ugyanúgy érvényes, noha az ottani helyzetet nem ismerem személyesen. Az orosz imperializmussal kapcsolatos fölöttébb keserű történelmi tapasztalatunk eredményezte ezt. A történelem bebizonyította, hogy miután az oroszok tönkretették Ukrajnát, és testileg-lelkileg megnyomorították az ukránokat, továbbmentek, Lengyelországot és Litvániát rohanták le. Miután 1654-ben legyűrték az ukrán kozákokat, az oroszok a közös Lengyel–Litván államot támadták meg. Vilniust hat évig tartották megszállás alatt, s ugyanolyan pusztítást végeztek ez idő alatt, mint manapság az ukrajnai Mariupolban, Bahmutban vagy Avdiivkában. Hat év orosz megszállás után Vilnius romokban hevert, lakosságának 85%-a elpusztult. Kétszáz év kellett, amíg szülővárosom visszanyerte korábbi népességszámát. Az épített örökséget ugyanúgy tönkre tették, semmit sem kíméltek, mindent elpusztítottak – Vilniusnak azért nincsenek középkori épületei, mert az orosz megszállók lerombolták, beleértve az ortodox templomokat is.

– Elég régi események.

– Sajnos többször megismétlődtek. 1920-ban, miután elfoglalták Ukrajnát, a szovjetek Lengyelországot támadták meg, Piłsudski marsall csodával határos módon győzte le őket Varsó határánál. 1932–33-ban Moszkva valós népirtást végzett Ukrajnában, a Holodomorban több millió ukrán parasztot pusztítottak el éhhalállal, az áldozatok száma 7 és 10 millió közötti. Az 1937–38-as nagy terror Ukrajnára keményebben lesújtott, mint a Szovjetunió más térségeire. Néhány évvel később Moszkva bennünket vett célba: 1939-ben Lengyelországot (és Finnországot), 1940-ben pedig Litvániát és a másik két balti államot rohanta le. Vérfürdőket rendeztek, tömegeket deportáltak Szibériába és Közép-Ázsiába, a litván lakosság közel harmada pusztult el (vagy menekült nyugatra), beleértve a majdnem egész társadalmi elitet, s Lengyelországban is milliós áldozatot szedett a szovjet megszállás.

A tapasztalat egyértelműen mutatja, hogy miután az oroszok végeznek Ukrajnával, továbbmennek, s mi vagyunk a következő célpont. Illúzió remélni, hogy a medve jól lakna, ha felfalja Ukrajnát, az orosz imperializmus lényege a folytonos terjeszkedés. Ezért támogatjuk egyöntetűen az ukránok honvédő harcát, mert nemcsak saját magukért, hanem értünk is harcolnak. Amíg az ukránok a Dnyeper folyó mentén és Donbászban megállítják őket, az oroszok nem érnek el hozzánk, ha viszont Ukrajna elesne, nemcsak mi, hanem egész Közép- és Kelet-Európa veszélybe sodródna, az oroszok ugyanis a ti (Románia és Magyarország – szerk. megj.) határaitokra jutnának. Oroszország veszélyt jelent Európa, különösképpen Kelet-Európa számára, ezért létfontosságú, hogy megállítsuk hódító kampányát.

– Már Nagy Katalin cárnő kijelentette a tizennyolcadik században, hogy „úgy tudom legjobban megvédeni Oroszország határait, ha minél tovább tolom ki őket”.

– Az orosz imperializmus változatlan, különböző ürügyek alatt addig terjeszkednek, ameddig komoly ellenállásba ütköznek. Európai terjeszkedésük három fő útvonalon halad. A déli a Fekete-tenger mentén, Románia keleti részén keresztül a Balkán legyűrését célozza, a középső a Kárpátokon és Erdélyen keresztül Magyarország és Közép-Európa felé vezet, az északi pedig Litvánián és Lengyelországon át Berlin felé. A történelem során többször is használták, előbbit főleg a cárok az oszmánok ellen, utóbbi kettőt 1944–45-ben, amikor meghódították fél Európát, és eljutottak Berlinig, illetve 1956-ban és 1968-ban, amikor lerohanták Magyarországot, illetve Csehszlovákiát.

– A lengyelek amolyan hivatásos szabadságharcosok voltak a tizenkilencedik században, mindig mások segítségére siettek, akár véráldozat árán is. Az 1848–49-es magyar szabadságharcban is sokan nagy számban harcoltak magyar oldalon.

– 1795-ben Poroszország, Oroszország és a Habszburg Monarchia felosztotta egymás között a Lengyel–Litván államot. 1918-ig nem létezett sem Lengyelország, sem Litvánia. Ez idő alatt önerőből a lengyelek képtelenek voltak harcolni három nagyhatalom ellen, mások segítsége létfontosságú volt, de annak elnyeréséhez valamit nyújtani kellett cserében. Ezért csatlakoztak a lengyelek önkéntesen szinte minden európai nép szabadságharcához, a „a ti és a mi szabadságunkért” mottó alatt. Lengyel oldalról sokakban óhatatlanul Ukrajna mostani szabadságharca kapcsán is felelevenedik a dicső történelmi hagyomány, ami tovább fokozza az ukránok megsegítése iránti készséget. Litván szemszögből is van történelmi precedens, ráadásul frissebb. 1989–91-ben, amikor Litvánia a fél évszázados szovjet megszállás alóli függetlenségéért harcolt, az ukránok segítséget nyújtottak nekünk. 1991 januárjában a KGB fegyveres egységeinek támadása idején sok ukrán jött el Vilniusba, főleg Nyugat-Ukrajnából, hogy megvédje a litván parlamentet. Önszántukból jöttek saját költségükön, szabadságukat és életüket kockáztatták a litván függetlenségért. Ezt sem felejtjük el, noha a KGB-sek nem a parlamentet támadták meg, hanem a televíziót, 14 civil áldozatot szedve. Litván honfitársaim és lengyel nemzettestvéreim meggyőződéssel gondolják, hogy az ukrajnai hősök értünk is harcolnak. Erkölcsi kötelesség támogatni őket.

– Litvániában lakossági pénzgyűjtést is szerveztek, hogy fegyvereket vásároljanak Ukrajnának.

– 2022-ben röpke néhány nap alatt összegyűlt 7,5 millió euró lakossági adományokból, hogy Bayraktar-drónokat és tengeri drónokat vásároljanak Ukrajnának. Egy évvel később még nagyobb civil adományozási kampány során 15 millió eurót gyűjtöttek össze, hogy radart vegyenek Ukrajnának. Mindezek kizárólag önkéntes lakossági adományok voltak a nem egészen 3 milliós országban!

– Litvániában lengyelek és oroszok is élnek.

– Ne keverjük össze a kettőt, még véletlenül sem. A lengyelek őshonos nemzeti kisebbség Litvániában, akiket több mint 700 éve említik az írásos források. Az orosz nyelvűek pedig több nemzetiségű szovjet telepesek, akiket Moszkva tudatos állampolitika révén telepített oda a meggyilkolt és Szibériába deportált litvánok és lengyelek helyére, az etnikai arculat megváltoztatására, és a kommunista rendszer megszilárdítására. Nem kizárólag orosz nemzetiségűek, a hatalmas birodalom minden sarkából hoztak különféle nemzetiségű embereket – tatárok, baskírok, azeriek, mordvinok, udmurtok stb. –, akik akaratuk ellenére az eloroszosítás eszközeivé váltak. Litvániában jelenleg a lengyel kisebbség mintegy 200 ezres, és kb. ugyanannyi orosz nyelvű szovjet telepes él. Litvánia mondhatni, hogy szerencsés volt, Észtországban és Lettországban sokkal nagyobb volt a szovjet betelepítés, ott az összlakosság negyedét-harmadát teszik ki, miközben nálunk kevesebb, mint 10%-t. Fontos azonban kihangsúlyozni a különbséget, a balti államokban nincs orosz nemzeti kisebbség, csupán szovjet telepesek, a külvilág sajnos nincs tisztában ezzel, s Moszkva propagandája kihasználja ezt.

– Dziekuje bardzo! 

– Szívesen.