LÁZÁR JÁNOS miniszter ünnepi beszéde

Tisztelt emlékezők, kedves magyarok és románok! 

Az elmúlt időszakban, ha magyar kormánytag valamelyik szomszédos országba ment, akkor az érintett állam azonnal külügyi demarsokkal és félhivatalos SMS-ekkel igyekezett eligazítani, hogyan kell helyesen viselkedni…

Az elmúlt héten már épp kezdtem megsértődni, hogy engem nem méltat figyelemre az általam egyébként nagyrabecsült – és a hatékonyságát illetően történelmi távlatban kifejezetten irigyelt – román diplomácia, 

de szeretnék mindenkit megnyugtatni: a napokban én is megkaptam a vonatkozó illemszabályokat.

Pedig szerintem ezekre a figyelmeztetésekre nincs szükség. Máskor sem nagyon, de október 6-án aztán különösen nincs.

Mert miközben október 6-a valóban a magyar történelemben bír kitüntetett jelentőséggel, aközben ebben a napban csupa olyan érték fogalmazódik meg, amely a határ egyik és másik oldalán élő embereket, magyarokat és románokat összeköti, nem pedig elválasztja egymástól.

Az aradi vértanúk ugyanis különbözőnek születtek, de egyek lettek a haza és a szabadság szeretetében. 

Osztrákok, németek, szerbek voltak életükben. De magyarok lettek a halhatatlanságukban. Mert így, ezen a módon született meg a sokgyökerű, de egységes kultúrájú magyar nemzet. És így, ezen a módon született meg a nemzetek közös Európája, amely most sokunk szerint támadás alatt áll.

Támadás alatt a keresztény szabadságeszményen alapuló, a hagyomány és modernitás értékein felépülő Európa.  És vele támadás alatt áll az európai életmód is. A nemzetek szabadsága, amelyik a szuverenitásból, például a saját kultúra megőrzéséhez, a nemzeti népesedéspolitika, energiapolitika, adópolitika, külpolitika kialakításához való jogból táplálkozik. És a polgárok hétköznapi szabadsága, amely az európai szokásokból táplálkozik.  Állam és egyház szétválasztásából. A nők tiszteletéből. A természeti törvények megtartásából.

A vértanúk katonaként éltek, de nemzeti jelképként haltak meg. Sőt, bizonyos értelemben nemzetek feletti jelképként. Nem a harc és a győzelem megszokott jelképeként, hanem a szabadságba vetett hit és az eszményekhez való makacs ragaszkodás jelképeként.  Ma rájuk emlékezünk: az aradi 13-ra. És az aradi 16-ra. És arra a közel százötven hősre, akik több mint másfél évszázaddal ezelőtt egy birodalom útjában álltak. Rájuk gondolva nemcsak a kivégzések brutalitására, a végtisztesség megtagadására kell emlékeznünk. Hanem arra is, ahogyan az ítéleteket meghozták ellenük. Mai szóhasználatban ezt koncepciós eljárásnak, koncepciós pernek nevezzük.  Koncepciós azért, mert az ítéletről már a per előtt döntöttek.  A döntés már megvolt, az eszközöket, az eljárásokat pedig ahhoz igazították.  Mai birodalmak – birodalommá válni akaró erőközpontok – is gyakran élnek ezzel a módszerrel.  Például akkor, amikor egy-egy nép jogos jussát világnézeti okból tagadják meg, de az eljárás pőresége elé jogi-jogállami fügefalevelet biggyesztenek a látszat kedvéért. Nem árt azonban tudni, hogy Közép-Európában a jövőt legtöbbször mégsem, csak azért sem a hóhérok: hanem a mártírok formálják nagyobb erővel.

A tizenhármak halála sem volt hiábavaló. A magyarok számára, de talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész térségben élő többi nemzet számára, 1848–1849 azért él olyan elevenen ma is, mert alapvető dolgokra emlékeztet.  Nem csupán arra, amit akkor veszítettünk. Hanem arra is, amit történelmi léptékben nyertünk általa. Emlékeztet a saját értékeinkre és céljainkra. Az ellenfeleink kitartó ellenállására és változó eszközeire. A hűségre és az árulásra, a hősökre és a megtorlókra. És emlékeztet legfőképp arra, hogy a szabadságot és függetlenséget nem elég egyszer kiharcolni: azt nap mint nap meg kell védeni.

Tisztelt emlékező közösség!

Az a mozgalom és az a harc, amely több mint 174 éve kezdődött, végül elérte célját, és kivívta hazánk függetlenségét.  Függetlenségünket-szuverenitásunkat azóta sokszor megkérdőjelezték, és most is gyengíteni próbálják. Nem karddal és lőporral, nem is lánctalppal, hanem újabb, hatékonyabb eszközökkel: politikai nyomással és pénzügyi zsarolással. Most azért a szabadságunkért kell megküzdenünk, hogy ne mások, hanem mi magunk dönthessük el: mit gondolunk a világról, hogyan és milyen hazában akarunk élni, kivel akarjuk megosztani a településeinket, miként akarjuk nevelni a gyerekeinket.

Azért a szabadságunkért harcolunk, hogy ne mások, hanem mi magunk döntsük el: mit és hogyan építünk abból a pénzből, ami nekünk jár, hogyan támogatjuk azokat az iparágakat és vállalkozásokat, amelyek a saját polgáraink érdekeit nézik, hogyan lehet magyarok munkájából a magyarok haszna. 

174 évvel ezelőtt elődeink megteremtették azokat az alapokat, amelyeken a Kiegyezés után majd felépül a modern Magyarország. Az a Magyarország, amelyet mi, akik konzervatívnak nevezzük magunkat, megőrizni, ha tetszik, konzerválni akarunk. Mert ez a mi legfőbb szellemi örökségünk. Egy polgári berendezkedésű, a szuverenitására büszke, a szabadságára és a függetlenségére különösen érzékeny ország, amely sem a hazából, sem a haladásból, sem a tradícióból, sem az innovációból, sem a nemzeti identitásából, sem az európaiságából nem enged. Sem a márciusi ifjakból, sem az aradi vértanúkból. Sem a pesti srácokból, sem marosvásárhelyi magyarokból, székelyekből és cigányokból.

Kedves bánsági és erdélyi magyar barátaim!

Ha nekünk, magyarországi, innen nézve: határon túli magyaroknak kijutott a szabadságharcból, akkor Önöknek, Nektek kétszeresen is kijutott belőle. Itt az elmúlt 174 évben, az elmúlt több mint 100 évben, és az elmúlt 33 évben is meg kellett küzdeni a szabadságért. Más-más körülmények között, más-más eszközökkel, és néha más-más erők ellenében, de mindig ugyanazért a célért: egyéni és közösségi szabadságért. A hétköznapok szabadságáért, amelynek az értékét csak akkor értjük igazán, ha veszélybe kerül vagy elvész az életünkből. Azért a szabadságért, hogy: magyar nyelven beszélhessenek a nyilvánosságban, és magyarul tanulhassanak az iskolában, hogy a himnuszt énekelhessék, kitűzhessék a lobogót, és a visszaállíthassák a szobraikat, mint ezt itt, hogy megőrizzék szokásaikat és megvédjék álmaikat, hogy saját intézményeket alapítsanak és működtessenek, hogy saját politikai eszközökkel képviseljék saját érdekeiket, hogy teljesítsék vágyukat: legyen az itthon otthon is,  legyen egyszerre haza is, haladás is, hogy ne mások döntsenek Önök helyett – sem Bukarestben, sem Brüsszelben, de még Budapesten sem,  hogy ne mások mondják meg Önöknek, mit jelentsen itt, Erdélyben magyarnak lenni, és magyarként élni – sem Bukarestből, sem Brüsszelből, de még Budapestről sem. 

Az itthoni szabadságharc más, mint az otthoni. Nem szabad összetéveszteni a kettőt, ezt jó, ha eszébe vési minden magyarországi politikus. Igyekszem nem elfelejteni én sem. Mások a körülmények, mások az eszközök, és néha még a célok is. És természtesen mások a sikereink és kudarcaink, mert az itteni kudarcok akár végzetesek is lehetnek. Erdélyben nagyobb tétje van annak, amit magyarként az ember mond, gondol és cselekszik. De egyvalamiben nincs különbség az itt és az ott között.  Sem otthon, sem itthon nem engedhetünk abból, ami a miénk: a saját igazunkból és a saját érdekeinkből. 

Kedves románok és magyarok!

Utoljára hadd beszéljek egy ilyen igazságunkról. A 12 pont, a negyvennyolcas követelések egyike volt az, hogy „unió Erdéllyel”. Ez részben mára megvalósult. Részben viszont még mindig várat magára. A két ország uniós csatlakozásával és Magyarország új állampolgársági törvényével a nemzetegyesítés – a határokon átnyúló szellemi, lelki nemzetegyesítés – megtörtént.  Ezzel párhuzamosan pedig országaink között is szorosabb lett a gazdasági, társadalmi és kulturális kötelék is. Mindkét folyamat az elején jár még, és én mindkettőt örvendetesnek, ha tetszik, egyenlően fontosnak tartom. Nagy tartalékaink vannak, hatalmas lehetőségek állnak még előttünk. Különösen itt, a határvidéken – pontosabban mondva: lehetőségek vidékén.

Ugyanakkor vannak olyanok is Európában – azonnal teszem hozzá: nem itt közöttünk, nem a mi országainkban – akik ezt másképp látják.  És nem csupán nem így gondolják, hanem aktívan tesznek is azért, hogy ez a csatlakozás ne valósulhasson meg. Ma itt sokat beszéltem a magyarokat ért történelmi igazságtalanságról. Most viszont a Romániát ért igazságtalanságról is szeretnék szót ejteni. Románia schengeni csatlakozása ugyanis nem önhibájából nem valósult meg. Hanem azért, mert ezt a fontos lépést mások megakadályozták. Románia is egy koncepciós eljárás áldozata ebben az esetben. Annak az áldozata, hogy az ítéletet már rég a tárgyalás előtt meghozták. Annak az áldozata, hogy az eszközöket az akarathoz igazították. A szabadságharc vértanúira emlékezve bizony a sors fintorának tűnik, hogy épp Bécs, épp az osztrákok azok, akik megvétózták ezt a történelmi jelentőségű csatlakozást. Így ugyanis a szabadásgharc követelései közül van egy, ami máig aktuális egy szempontból ebből az egyetlen szempontból.

Az a felkiáltás, hogy „Abcúg Bécs!”

El a kezekkel a Magyarország és Románia közötti határok légiesítésétől!

Elég abból, hogy Ausztria akadályozza Románia schengeni csatlakozását!

Ebben Dunának, Oltnak egy a hangja. Jó lenne, ha meghallanák a császárvárosban is.

A 21. századi modern magyar szabadságharcnak része ez is, ennek a célnak az elérése. Közösen más – például a román – nemzet lányaival és fiaival.

A magyar kormány nevében ígérem Önöknek: a magyar állam aktívan fog dolgozni azért, hogy Schengen ne elválasszon, hanem összekössön bennünket egymással.

Köszönöm, hogy meghallgattak!