Lennének, de nincsenek

Tavaly decemberben a magyar parlament elutasította a szkíta nemzeti kisebbség hivatalos elismerését. Első látásra április elseji viccnek tűnhet: hogyan kérvényezhetné egy több mint kétezer éve kihalt nép élő nemzeti kisebbségnek való nyilvánítását? Egyesek mégis megpróbálták, noha kezdeményezésük nyilván sikertelenül végződött.

A 2022-es népszámlálás szerint 2439 magyar állampolgár vallotta magát szkíta anyanyelvűnek, pontosabban annyian mondták a kérdezőbiztosoknak, hogy szkíta a „nemzetiségi, anyanyelvi, családi, baráti közösségben használt” nyelvük. Közülük 1371-en aláírással ellátott petícióval kérvényezte a szkíta nemzeti kisebbség hivatalos elismerését Pócs Alfréd orvos, egri helyi tanácsos kezdeményezésére. A magyarországi törvények szerint az Országgyűlés csak akkor foglalkozik egyáltalán a kérdéssel, ha legalább ezer, magát az adott nemzetiséghez tartozónak valló magyar állampolgár aláírásával kérvényezi a hivatalos elismerést. Az aláírásgyűjtés összejött, az elismerés viszont nem, a magyar parlament néhány nappal karácsony előtt elutasította a kezdeményezést. Azért, mert az Országgyűlés tartotta magát a gyakorlathoz és elfogadta a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását az aláírók nemzetiséghez tartozásának tudományos jogosságáról. Az tudományos fórum szerint „nem állnak fenn sem a fizikai, sem pedig a törvényi feltételei annak, hogy a több mint két évezrede a történelem színpadáról eltűnt szkítákat (…) ma is élő, saját hagyományait és nyelvét őrző honos nemzetiségként lehessen elismerni”.

Szkíták, szarmaták, jászok és kunok

A szkíták – más nevén: szittyák – hatalmas lovas-nomád nép volt az ókorban, több évszázadon keresztül uralták a Fekete-tengertől északra fekvő végtelen sztyeppét, a későbbi népvándorlás területét. Kelet-iráni nép volt, vagy inkább törzsek szövetsége, melyet gyakran említik az ókori görög és római krónikák, végül is jó fél évezredig uralták az Ural és al-Duna közötti több ezer kilométeres síkságot, nagyjából a mai Oroszország és Ukrajna déli területeit, Moldva nagy részét és Havasalföld keleti részeit kb. a későbbi Bukarestig. A mai Dobrudzsát például Scithya Minor (kis-szkíta-országnak) nevezték az ókori rómaiak.

Csakhogy a tekintélyes szkíták/szittyák már Jézus előtt kb. másfél évszáddal eltűnnek a történelem porondjáról, amikor a velük rokon szarmaták meghódítják a sztyeppet. A szarmaták szintén iráni eredetű lovas-nomád nép, pontosabban törzsszövetség volt, amely a szkíták után szintén kb. fél évezredig uralták a sztyeppet, amíg a negyedik században a türk eredetű hunok meghódították őket. A sokkal jobban ismert szarmata nyelv noha rokon, de korántsem volt azonos a szkítával, az iráni nyelvcsalád tagjai (pl. afganisztáni pastu, iráni perzsa, kurd vagy kaukázusi oszét) között ugyanolyan jelentősek a különbségek, mint a germán nyelvcsaládon belül például az angol, német és svéd nyelvek között, a szláv nyelvcsaládban az orosz, cseh és horvát vagy a latin nyelvcsaládban a román, francia és portugál nyelvek között. Szöges ellentétben a szkítákkal, a szarmaták nem tűntek el, egyik törzsük, a jászok a mai napig megmaradtak a Kaukázus elérhetetlen völgyeiben oszét néven. 

A jászok (más néven alánok, románul: iași vagy ieși) ugyanis a hun hódítás után még kb. ezer évig jelentős szerepet játszottak a mai Romániában és Ukrajna területén, az első ezredforduló után egy másik türk lovas-nomád hódító néppel, a kunokkal szövetkezve. Az 1241–42-es nagy tatárjárás elől egy részük Magyarországra menekült, ahol a Jászságba telepedett le és idővel teljesen beolvadtak a környező magyarságba, más részük pedig a Kaukázusba húzódott vissza, ott oszétként azóta is továbbélnek. A későbbi Moldvai Fejedelemség területéről eltűntek, Jászvásár moldáv főváros viszont a mai napig az ő nevüket viseli. A velük szövetséges kunok (románul cumani) sorsa hasonlóképpen alakult: nagy részük Magyarországra menekült, ahol a kis- és nagy-Kúnságra telepítették őket a magyar királyok, s idővel ők is teljesen beolvadtak a környező magyarságba. A türk nyelvek északnyugati ágába, vagy más néven kipcsak alcsoportba tartozó kun nyelv rég kihalt Magyarországon, a hagyomány szerint annak utolsó beszélője Varró István, 1770-ben elhunyt karcagi lakos volt. Történelmi nyomaik Romániában is megmaradtak, a Coman, Comăneci és hasonló családnevekben, vagy Comănești helységnevekben. Havasalföld (Țara Românească) román fejedelemség alapítója, Basarab is kun volt, ahogy Neagu Djuvara bebizonyította Nicolae Iorga felvetése alapján, utódai viszont hamar elrománosodtak.

Érdekes – vagy inkább érthetetlen – módon Magyarországon mégis kevesebben vallották magukat jász (233-an) vagy kun (327-en) nemzetiségűnek, mint szkítának, holott a jász és kun eredet tömegek számára történelmileg bizonyítható, mint a teljesen fantázia-szülemény szkíta eredet. Ráadásul a jász és kun nyelv is sokkal jobban megmaradt írott forrásokban, mint a fölöttébb homályos, kétezer éve kihalt szkíta nyelv, amelyet állítólag 2439-en beszélnek anyanyelvként Magyarországon! Nagyon kíváncsi lennék, hogyan tudnának elmondani legalább egy tőmondatot szkíta „anyanyelvűkön”.

Nemzet és nemzeti alcsoport

Az állítólagos újkori magyarországi szkíták nem fogadják el nemzeti kisebbségnek, Magyarország továbbra is csak 13 őshonos nemzeti kisebbséget ismer el, nevezetesen a cigány, bolgár, szerb, horvát, szlovén, örmény, német, szlovák, lengyel, ukrán, rutén, román és görög kisebbségeket. A magyar törvények szerint csak az az etnikai közösség számíthat nemzeti kisebbségnek, amelynek jól behatárolt nyelve, kultúrája és nemzeti öntudata van, s amely legalább száz éve folyamatosan Magyarország területén él. A bevándorló közösségeket – például a több mint tízezer főt számláló kínai és orosz közösségeket – viszont nem ismerik el nemzeti kisebbségnek, hiszen nem őshonosok. Hiába próbálkoztak az oroszok 2018-ban, amikor 1065 aláírást gyűjtöttek össze, az Országgyűlés elutasította kérésüket, akárcsak a szintén bevándorló olaszokét 2008-ban. A szkíták előtt az állítólagos hunok is próbálkoztak nemzetiségként való elismertetésükkel, 2005-ben összegyűjtöttek 2381 érvényes aláírást, de akkor is hasonló állásfoglalást adott ki az Akadémia, mely szerint a hunok régóta nem léteznek önálló népcsoportként. Amúgy 2022-ben 345-en vallották magukat hun nemzetiségűnek Magyarországon a népszámláláson. Lehet, hogy a jövőben a nemzetiségként való elismerés rendszere is megváltozik, a legtöbb józan eszű emberhez hasonlóan Soltész Miklós államtitkár is bohózatnak hitte a szkíták kezdeményezését.

Nemcsak a bevándorlók vagy a csodával határos módon „újjáélesztett” népek esetén vallott kudarcot a nemzeti kisebbségi elismerés Magyarországon. 2018-ban például a székelyek is nemzeti kisebbségként próbálták elfogadtatni magukat Magyarországon, de az Országgyűlés nyilván elutasította kérésüket, mivel a székelyeket nem tekintik külön nemzetnek, hanem a magyarságon belüli jellegzetes adottságú alcsoportnak. Hasonló okokból utasította el kétszer is a bunyevác nemzeti kisebbség elismerését, holott dr. Obrádovics Gyula neves matematikus erősen lobbizott annak érdekében. Magyarország ugyanis a horvátok egyik alcsoportjának tekinti a bunyevácokat, kiknek nyelvjárása csupán tájszólásilag különbözik az irodalmi horváttól, kb. annyira, mint székely beszéd az irodalmi magyartól vagy az oltyánok beszéde a moldvaiakétól. Amennyiben a bunyevácokat a horváttól külön nemzetiségként ismerik el, akkor a székelyeket is a magyartól külön nemzetiségként kellene elfogadni, érveltek a magyar honatyák elutasító döntésüknél. Szerbia viszont külön nemzetiségként ismeri el a Vajdaságban élő bunyevácokat, ami óriási felháborodást okozott nemcsak Zágrábban, hanem a vajdasági horvát kisebbség körében, azzal vádolván Belgrádot, hogy mesterségesen megosztja horvát nemzeti kisebbségét.

Egy kivétel azonban Magyarországon is akad, Budapest külön nemzeti kisebbségnek ismeri el a ruténokat és ukránokat, holott a rutén a nyugati ukránok, azaz az ukránság kemény magjának történelmi elnevezése. Románia is külön nemzeti kisebbségnek tartja az ukránt és a rutént, holott a kettő különválasztása itt is mesterséges, a rutén szervezet például a vezetők közötti ellentétek és politikai ambíciók miatt vált külön az ukrán szervezettől. Bukarest mégis eltűri, noha felháborítónak tartja, hogy Kijev szintén külön nemzetiségnek tartja az ukrajnai román, illetve moldáv kisebbséget. Utóbbi viszont a szovjet idők hagyatékára hivatkozik, amikor külön kezelték a kettőt, a megosztottság viszont továbbra is megmaradt a kisebbség körében, sőt, akár családon belül is: Ukrajnában gyakoriak az olyan román nyelvű családok, ahol az egyik testvér románnak, a másik viszont moldáv nemzetiségűnek vallja magát. Kijev pedig jelezte Bukarestnek, hogy nem szándékszik felülről, karhatalmilag eldönteni a román nyelvű kisebbségének nemzeti önazonosságát, hadd döntsék el ők maguk. Ha maguk a román nyelvűek nem tudnak közös nevezőre jutni, Kijev kénytelen tudomásul venni és tiszteletben tartani döntésüket.