Magyarságról, megmaradásról

Áll a tavaly óta immár hatvanas éveibe lépett, falstaffi termetű férfiú a terem, a Jelen Ház mintegy harmincöt-negyven fős hallgatósága előtt, és beszél, szépen, érdekesen, s az ingébe tűzött kicsiny mikrofonnak köszönhetően hallhatóan is. Rögtön az fut át rajtam: sokat veszített, aki nem jött el erre az előadásra. Aztán, miközben igyekszem lejegyezni néhány gondolatát, Zörgő professzor kolozsvári egyetemi pszichológiai előadásai jutnak eszembe a régmúlt időkből. A professzor ugyanis lenyűgözően beszélt, hallgatói szájtátva élvezték előadását, a vizsgára készülő diák azonban szomorúan forgatta jegyzeteit, pláne elsőévesen: hogy is mondta, mit is mondott?

Harangozó Imre „törzsökös magyar földész családban” született a Békés megyei Újkígyóson, s mint a Wikipédián olvasom, gyermekkorától vonzódik a néprajz iránt. Gyűjtőútjai során bejárta az egész Kárpát-medencét, különösen sok gyűjtőúton vett részt Erdélyben, Moldvában és a Bánságban. Kutató-, feltáró- és gyűjtőmunkájának java részét teszi ki az itt élő nemzettöredék megismerése, megismertetése. „Szenvedélyesen beszél nemzeti kincseinkről, legyen az népzene, népviselet, építészet, képzőművészet, népi vallásosság, vagy maga a nyelv. Szenvedélyesen gyűjti azokat a tárgyi és szellemi műkincseket, melyek máskülönben az enyészet sorsára jutnának”, szól az ismertető, amelynek tartalmát, bizonyára ügyetlenebbül, magam is megfogalmaztam volna.

Ennek a rendkívüli munkának a hozadékát mintegy húsz kisebb-nagyobb kötetben, sok szakcikkben tette közzé. Az 1990-es évek elején, amikor az Arad megyei Máriaradnán találkoztunk egyik gyűjtőútja során, elképedtem, mi mindent tud az akkor még meglehetősen fiatal kutató a templom népi vallásossággal kapcsolatos kincseiről (sokszorosan többet, mint mi, helybeliek), kedden délután, mostani előadásában többek között az fogott meg, hogy mennyire otthon van a Kárpát-medencei magyarság valamennyi élőhelyén, és milyen érdekesen, meggyőzően tudja a hasonlóságokat, közös gyökereket, a lényegi összefüggéseket felfedezni, és láttatni az egymástól ma távol, különböző országokban élő és sok asszimilációs hatásnak kitett magyarság körében.

Harangozó Imre kitágította látókörünket. Azzal kezdte: az apróságok teszik otthonossá a környezetünket, a közösség, amiben felnövünk, amely számtalan kisebb-nagyobb hatásával dönti el, hogy mivé leszünk. A közösséget a közös kommunikációs rendszer – nyelv, egyházi és világi szokások, népviselet stb. – tartja össze, továbbá a közös származás tudata (és itt megemlítette, hogy a magyar tudományosság mintegy másfél száz éve tévúton jár a finnugor eredet hangoztatásával, holott a magyarságban ősidők óta a hun-szkíta eredet él); a harmadik pillér a közös kultusz, vallás, a világról alkotott, a kereszténység előttről megmaradt közös kép. Ha e tartóoszlopok valamelyike ledől, mondta, „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. A közösségi tudat tart meg bennünket – persze, ha van kenyér és megélhetés, ami a szülőföldjén tartja meg az embert.

Az előadó egyébként nagyon sok rendkívül érdekes vonatkozását tárgyalta a profán és szakrális időnek, a népek együttélésének, a „régi atyák” tudásának és sok minden másnak, aminek kifejtésére egy rövid cikk keretében nincs mód, rendkívül érdekes összefüggéseket tárt fel a nem-szakember által észre sem vett jelenségek között. Néhány könyvét azonban az előadó felkínálta a közönségnek, ezek tanulmányozása bizonyára közelebb viszi az olvasót egy kiválóan felkészült néprajzkutató sok évtizedes munkája által feltárt tények interpretálásához.

A sikeres előadást az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad Megyei Szervezete rendezte a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében. A bevezetőt és zárószót Borbély Zsolt Attila, az Arad Megyei EMNT elnöke tartotta, az előadást bevezető és záró klip Murvai Miklós munkája.